Egyre jobban az az érzésem, hogy az udvariasság eltűnésével, a figyelmesség kihalásával az emberek egymás iránt közönyösek, és durvák lesznek. A buszon a fiatal férfi emberek nem adják át a helyet az idősebbeknek, a nőknek. Miközben komótosan sétálok egy kismama nekem tolja a babakocsit. Ha valaki elesik az utcán, akkor elsétálnak mellette, vagy kinevetik, mert azt hiszik részeg. Mi baja az embereknek? Miért nem figyelnek oda egymásra, a gyerekeikre, miért nem változtatunk? Nem haladhatunk tovább ebbe a rossz, mély kapcsolatok nélküli, felszínes érzelmekre korlátozódó irányba? Mi emberek vagyunk, a szeretet lételemünk. Nem vagyunk boldogok nélküle. Magunkat sem szeretjük igazán, és talán ez a legnagyobb baj, és ez minden rossz forrása. A világunk, az örökös tökéletességre való törekvésünk is csak ezt erősíti bennünk.

Oda kell figyelnünk egymásra, és magunkra! Nem szabad hagyni eluralkodni a közönyt, az érdektelenséget egymás, és magunk iránt. A szeretetet hajszoljuk, de csak beszélünk róla, csak sajnáltatjuk magunkat, de igazán nem teszünk érte semmit!