Kint ülök a teraszon, a nagy, nehéz, öreg fa asztalnál, és csak nézek előre, várok valamire, de nem jön. Napsütéses, füllesztő, meleg nap volt ez a mai. Lassú, nehéz, unalmas nyári nap, még az utcán is csak néha-néha kerekezett, sétált át valaki, kihalt volt a falu, mindenki behúzódott a ház hűvös védelmébe.

Olyan hirtelen ért ide ez a vihar, a fák mélyre hajolnak jöttére, a madarak vészjóslóan énekelnek, a bogarak elültek. Haragosan, hangosan mordul az ég, fény cikázik át a felhők között, valahol lecsap a távolban, a házakon, az erdőkön, a mezőkön túl. A szél lefújja a port, a melankóliát, a búskomorságot erős indulattal, hevességgel mindenről, és mindenkiről, hogy alig áll meg a lábán az ember, a ház, a fa. Még a kutya is behúzódik a kuckójának legbelső, legzártabb, legbiztonságosabb szegletébe.

Amint a szél jelzésére menedéket keres aki tud, megcsapja orrom az eső illata, és leszakad a sötét felhő fölöttünk, mindent beterítve, lemosva zuhogni kezd, nagy, bánatos, bántó cseppekben. Kopog az ablakon, a háztetőn, a földön, a leveleken. Nézem. Meglepő elhatározásból kilépek a terasz alól, és beállok az esőbe, hagyom hogy lemosson engem is. Hideg, nagyon hideg ahogy a naptól felhevült testemet éri, eleinte kapkodom a levegőt, de megszokom hűvösségét, és állok, nem mozdulok, tűröm.

Ahogy jött, úgy elillan, elmúlik, eláll, a szél is alább hagy. A levegő kissé lehűlt, kellemesebb lett. Elázva, jó érzéssel ülök le ismét az asztalhoz. Gondolataimba temetkezem. Az utca fél órán belül felélénkül, megelevenedik, a szomszédok beszélgetnek, a párok kézen fogva sétálnak a túloldalon, az anyák babakocsit tolnak, a kislányok még átszaladnak a boltba, a fiúk kiabálva, nevetgélve bringáznak az úton. Még az árokban áll a víz, de hamarosan útjára indul, lassan tovább hömpölyög.