Elbúcsúztam tőle, és azt hittem lezártam, de azóta mégsem telt el nap, hogy ne jutott volna eszembe. Vannak dolgok, amikkel kapcsolatban megkérdezem magamtól: Ő mit szólna hozzá?
Akkor, amikor elbúcsúztunk, azt hittem ez végleges. Azonban azóta úgy változtak a dolgok, hogy most ismét találkozhatnánk. Ismét, megint, újra. Viszont mégis motoszkál bennem a kétely: hogyan, miért, meddig?
Furcsák vagyunk mi ketten. Olyanok vagyunk, mint két mágnes. Taszítjuk, vonzzuk egymást.
Találkoznunk kellett, de valahogy mégsem jókor találkoztunk. Nem vagyunk azonos síkon még sok mindenben. De ez mellett valahogy szükségem van rá, hogy a fejemben, a gondolataimban legyen. Érzéseket vált ki belőlem, melyek kifejezetten tetszenek, és mégis gyakran megőrülök tőle.
Ezért gondolkodom, rágódom. Félek. Azt hiszem félek. Nekem az már nem elég, ha valaki nem gazember, szeret, és elvisel. Szeretném, ha szeretnének, és szeretnének azonos hullámhosszon mindenféle fölösleges erőfitogtatás, mindenféle erőltetett elvárás, bizalmatlanság, birtokolni akarás nélkül. Szeretném legalább azt kapni, amit adni tudok. Olyan kell, aki révén több leszek, aki pozitív energiákat ad nekem a nap minden percében, még akkor is, amikor nem vagyunk együtt, és akinek kellenek, és szükségesek az én energiáim, akivel erősítjük egymást, nem pedig gyengítjük. Olyan kell, akinek ha elmondom a titkokat, akkor megért.
Azt nem tudom, hogy ő milyen, igazából nem, és még azt sem tudom, hogy ki szeretném-e próbálni, azt pedig végképp nem, hogy ő akarja-e?
Kommentek