Tegnap mézeskalácsot sütöttem, és ettől átható karácsony illat van az egész házban. Én meg azt sem tudom, hogy mit kezdjek vele.
Sok emléket előhozott. Az első a nagymamám karácsonyfája. Aprócska, közel 70 cm-es műfenyő volt. Összesen volt rajta 10 db békebeli üveggömb, vagy 15 szaloncukor, meg felerősített rá csipesszel egy pár több éves csavart gyertyát. Ott állt a kis önkormányzati belvárosi lakás szobájában az asztalon. Nem volt benne különösebben semmi melegség, mégis mély boldogság, és szeretet vágyat tükrözött. Bánatos, és keserű volt, mi ennek ellenére minden ünnepen körül álltuk, és a nagymamával is elénekeltük mellette a karácsonyi énekeket.
Amikor fiatalabb, és éretlenebb voltam, amikor még nem értettem a dolgokat, haragudtam rá. Haragudtam, mert a másik unokájának a nevén szólított, mert kevésbé mutatta ki az érzéseit nekünk, pedig mi mindig ott voltunk mellette. Csak azt láttam, amit látni akartam. De bolond voltam, hiszen csak magányos, öreg, és akkor már nagyon beteg volt. Azt hittem, tudom mit érdemel, pedig csak pár ecsetvonást láttam az ő festményéből. Annyi mindent élt meg, sok titkot rejtett, őrzött. A temetésén megmutatták a testét. Nem lehetett megismerni, pedig előző héten még láttam élve. Végtelenül szomorú voltam, hang nélkül sírtam végig a szertartást.
Mindig eszembe jut. Főleg ünnepekkor, a születésnapján. Mikor a sírjánál járok, gondolatban bocsánatot kérek tőle minden rossz szavamért, ami azért hagyta el a számat, mert haragudtam rá.
A kedves kis karácsonyfa az ő ünnepe volt. A kis nyugdíjából ennyi melegségre tellett. Inkább ajándékot vett belőle.
Minden nap elmegyek a Szent István téren álló ház előtt, melyben ott az a belvárosi lakás. Melyben ott maradtak az emlékek. Azt képzelem, ha belépnék az ajtón, megint tisztán előttem lenne minden, és ő már várna, főzné a teát, szeletelné a kalácsot.
Szerette a francia sanzonokat.
Kommentek