Vegetálok, és nem zavar. Belesimulok a mindennapokba észrevétlenül, az idő lábát néha nagy kőtömbök súlya készteti vánszorgásra, máskor pedig nagy szárnyak lendületes csapásával átsuhan napokon.

Gyakran filmeket nézek a sötét kalitkában, amit mások szobának hívnak, arcomat megvilágítja vibráló fény, mely kitüremkedik a TV-ből. Beleélem magam, talán így színesítem be a kesernyés, üres mindennapokat. Talán nem értik meg mások, nem tudják milyen az, mikor úgy érzi az összezsugorodott lélek, hogy beteg. A sebek nem kívül vannak, belül sajog. Nem nagyon, igazán nem, észre sem lehet venni, legalább is nekem sokszor fel sem tűnik, mennyire bezártam magam szórakozottságomban.

Tegnap sírtam, ma nevettem. Sűrűen változik a hangulatom, de azzal áltatom magam, hogy ez normális, és még meg is tudom magyarázni.

Minden esetre ma megnevettetett valaki, egy barát, egy mindig kedves, tiszteletre méltó ember, és én csak nevettem, és nevettem. Az egy óra érezhetetlenül elrepült, mégis gyógyító hatása megmaradt, egyes sebek behegedtek, a sajgás alábbhagyott.