Egy nagy teremben vagyok, a fal mellett áll egy ismerősöm, én szemben vele és beszélgetünk. A helyiségben többen is tartózkodnak, de átlátható, nem túl zsúfolt. Egyszer csak feltűnsz az ajtóban a szokásos fekete kabátodban, és táskád is a megszokott módon a fél válladon lóg. Körbenézel, de nem megfelelő alapossággal, és lassan elindulsz arra felé, ahol én állok. Csak akkor veszel észre, mikor a hátam mögött haladsz el. Szinte érzem a benned születő heves felindultságot, a büszkeségből, a sértettségből fakadt dühöt, - reményeim szerint - szomorúságot. Sarkon fordulsz, és sietősen távozol. Követlek a szememmel. Amint kilépsz az ajtón, felgyűlik bennem minden elfojtott vágy, minden kellő bizonyosság, hogy nem bírom tovább, meg kell mondanom neked, hogy akarlak, hogy nem értem magam, nem tudom miért gátoltam ezt az érzést, miért nem engedtem magamnak, hogy szeresselek? És ha nem is engedtem magamnak, akkor miért van mégis így?
Kimentem magam az ismerősnél, és utánad rohanok. Szaladok ki a teremből, át az aulán, a kapun ki az utcára. Rohanok utánad, arra amerre laksz, de ... de nem vagy sehol. Eltűntél. Hiába futottam ... nem érhettelek utol.
Az ébredés előtt pár másodperccel ezt álmodtam. És hogy mit jelent? Mit jelenthet? Belefáradtam ebbe. Megfejteni mit jelentesz. Még mindig te vagy a gondolatom. Hiába minden. Pedig most már nem is látlak soha.
Kommentek