Jó nőnek tartom magam, ha komolyan belegondolok. Persze vannak gátlásaim, melyeket a környezetemben élő férfiak generáltak, és korlátaim, melyek ebből fakadóan alakultak ki, de jó nő vagyok. Szerethető vagyok, és nagyon tudok viszont szeretni. Gondoskodó, empatikus, optimista és házias vagyok. Nem vagyok hisztis és kényes. Mindent beleadok egy kapcsolatba, ha szerelmes leszek. Természetesen vannak rossz tulajdonságaim is. De mutass olyat, akinek nincsenek?

Nem, nagyon nem szeretek veszekedni és mindent meg is teszek, hogy elkerüljem a konfliktust. Sok lehetőségem lehetett volna, én mégis egy önző, kegyetlen, zsarnokoskodó férfit választottam. Olyan lélekrablót, aki folyton csak elvett és kihasznált, anélkül hogy adott volna vagy értékelte volna amit kap.

Közel 4 év telt el azóta, hogy újrakezdtem az életem nélküle. A szívemen ejtett vérző sebek nagy része azonban nem gyógyult be. Annyira fájnak és olyan szomorúvá tesznek, hogy megbénítanak. Ahol begyógyultak a sebek, ott is friss, nagy hegek maradtak. Mindig látszani fognak, és örökre emlékeztetni fognak a bántásokra. Az emlékezet ebben az esetben pedig nagyon rossz.

Félek belekezdeni bármibe, félek ismét szeretni, adni. Már azt is elfelejtettem, hogyan kell jeleket küldeni valakinek, aki érdekel. Bárcsak látná bennem valaki az egészségeset, bárcsak vonzaná annyira, hogy meg akarna gyógyítani. Bárcsak látná valaki, hogy milyen lehetnék, ha szerethetnék úgy, a bántásoktól való félelem nélkül.

Bárcsak ne arra várnék, hogy valaki megmentsen. Bárcsak tudnám, hogyan kellene megmentenem magamat.