Fekszel az ágyadban, már késő van, mégsem tudsz elaludni. Valami hajt, húz felé, és nincs nyugalmad. Felülsz, majd hirtelen elhatározásból felkapod a ruháidat, az ajtóig felöltözöl. Felhúzod a cipőd, és kilépsz a házból. Elindulsz az utcán. Nyugalom van, a távolban kutyák ugatnak, a levegő langyos. A járda szélén, a lámpák fényétől elhúzódva mész előre. A sarkon befordulsz, egy pillanatra megtorpansz, majd lassan mégis lépdelsz felé. Tücskök ciripelnek. Egy macska ugrik ki az egyik kertből, és kísér kicsit. Az utca elejére érve beosonsz a kiskapun, majd az ajtó előtt megint vársz. Kezed az ajtó kilincsre emeled, de mégsem nyitsz rá, hanem halkan bekopogsz. Az izgalomtól remegni kezdesz, mintha fáznál. Halk neszek szűrödnek ki bentről. Kinyitja az ajtót, és ott áll előtted.

 

Kérdőn néz rád, és kérdez. Nem válaszolsz, gyengéden az ajkára teszed a kezed, hogy ne is tudjon tovább kérdezni. Belépsz, és becsukod az ajtót, ő feléd fordul, de nem mozdul, csak néz téged. Elindulsz az ágy felé, közben vetkőzöl. Mikor odaérsz, már nincs rajtad semmi. Visszafordulsz vele szembe, és esdeklőn nézel rá. Vársz. Hirtelen megindul feléd, ledobálja a ruháit, de megáll előtted. Szemetekben izzik a sóvárgás, a vágy. Majd ajkaitok mohó, forró csókban találkoznak, annyi vágyódás után testetek összefonódik. A másik érintése magában elég. Ezt várta, ezt vártad. Semmihez sem fogható, mindent feledtető érzések, teljes odaadás … „időtlen lebegés”….

 

Édesen alszik, halkan szuszog. Már egy órája nézed őt. Odakint kezd világosodni. Óvatosan felállsz, felöltözöl. Utoljára odahajolsz hozzá, lágy csókot adsz a szájára, a nyakára. Megszagolod, hogy az illatát bevéshesd az emlékezetedbe. Csendben elmész.

 

Olyan volt, mint egy álom…

 

Csak egy álom.