Az igazit, a valódit, a tisztát keressük, kutatjuk egész életünkben. Azt amitől érezzük, hogy élünk, hogy van értelme élnünk. Pedig a lehető legközelebb van az igazi, a valódi, a tiszta, a boldogság: bennünk.
Az emberi fantázia által alkotott szőke hercegben, az "Igaziban" nem hiszek. Az ideám (aki szőkének ugyan nem mondható), mely a fejemben létezik, nem valódi, nem igazi, csak illúzió. Nem is szeretném, ha létezne. Viszont csak azért, mert én nem hiszek az "Igaziban", nem jelenti azt, hogy a választottam csak egy megalkuvás, csak egy keresés feladásának az eredménye lenne. Ő nem hasonlít az ideámra, és nem szőke, de igazi, valódi.
Az eddigi életem legboldogabb pillanata az volt, mikor először megcsókolt, mikor azt mondta, hogy szeret. Még most is erősen bennem él a hosszú órákig tartó, csodálatos eufória, öröm, amit éreztem akkor. A leírhatatlan erővel rámtörő érzések hatása alatt végeláthatatlanul mosolyogtam, nevettem, nem bírtam magammal, megmagyarázhatatlanul táncolnom kellett. A föld fölött lebegtem, és ugrándoztam a lakásban, boldogan, és így utólag, viccesen! A külvilág eltűnt, csak a szívem dörömbölését hallottam, és a csókja által fellobbant tűz hevített, perzselt belülről.
Az akkor belőlem feltörő érzések voltak életem legigazibb, legvalódibb, legtisztább érzései. Ehhez hasonlót csak azon a napon éreztem, amikor hivatalosan is egymáshoz kötöttük az életünket. Nagyon féltem és még most is félek néha, nagy döntés ez egy ember életében, de nekem nem volt nehéz, az érzéseim segítettek. S bár nem tökéletes, vannak összetűzéseink, mégis tudom: ő az egyetlen. Neki adtam a szívem. S ettől nem csak egyedi, hanem különleges is. Amióta együtt vagyunk az életét úgy alakítja, hogy én boldog legyek.
Pedig tőle semmi mást nem várok, csak hogy szeressen. Bár tisztában vagyok vele, hogy mégis ez a legtöbb, amit kívánhatok.
Kommentek