- Miért is nem haltam meg a Vörös Kutyákkal verekedve? - nyögött fel a fiú. - Elhagyott az erőm, és nem a méreg miatt. Éjjel-nappal kettős lépteket hallok a nyomomban. Ha megfordulok, úgy érzem, abban a pillanatban bújt el előlem valaki. Benézek a fák mögé: nincs ott. Kiáltok, és senki sem felel, de mintha valaki hallgatóznék, és elnyelné a választ. Lefekszem, de nincs nyugovásom. Megfutom a tavaszi futást, de nem tudok megcsendesedni. Megfürdök, de nem tudok lehűlni. A zsákmányolás beteggé tesz, de nincs kedvem harcolni, csak zsákmányért. Testemben van a Piros Virág, csontom vízzé vált, és - én - nem tudom, amit tudok.
- Mi szükség van a sok beszédre? - szólalt meg lassan Balú, arrafelé fordítva fejét, ahol Maugli hevert. - Megmondta Akela a folyó partján, hogy Maugli fogja Mauglit visszahajtani az Embercsapathoz. Megmondtam én is. De ki hallgat most Balúra? Bagira - hol is van Bagira ma éjjel? Ő is tudja. - Ez a Törvény.
- Tudtam én ezt már akkor, emberkölyök, amikor a Hideg Tanyán találkoztunk - mondta Ká, s fordított egy keveset roppant gyűrűin. - Végül is emberek közé megy az Ember, még ha nem űzi is el a Dzsungel.
A négy testvér hol egymásra, hol Mauglira nézett - izgatottan, de engedelmesen.
- Hát nem űz el a Dzsungel? - dadogta Maugli.
Szürke Testvér meg a másik három dühösen morgott, s rákezdte: - Amíg mi élünk, senki fia ne merje...
De Balú szavukba vágott:
- Én tanítottalak a Törvényre. Az én dolgom, hogy beszéljek - mondotta -, és messzire látok én, bár ezeket a sziklákat nem látom az orrom előtt. Kis Béka, indulj el a magad csapásán; üss tanyát a magad vére, csapata, népe közt, de ha szükséged van a lábra, fogra, szemre vagy éjszaka küldött hirtelen üzenetre: eszedbe jusson, Vadon Ura, hogy tiéd a Dzsungel, csak szólítanod kell.
- Tiéd a Középső Vadon is - mondta Ká. - És nem csekély nép nevében szólok én!
- Ó, jaj, testvéreim - kiáltotta Maugli, és zokogva tárta szét karjait. - Nem tudom, amit tudok! Nem akarnék menni, de vonszol a két lábam. Hogy hagyjam el ezeket az éjszakákat?
- Emeld föl a szemed, testvérkém - mondta Balú. - Ebben a vadászatban nincs semmi szégyen. Ha megettük a mézet, az üres lépet otthagyjuk.
- Ha egyszer megvedlettünk - mondta Ká -, nem bújunk ismét bele a régi bőrünkbe. Ez a Törvény.
- Hallgass ide, szívemnek legdrágább gyermeke - folytatta Balú. - Nincs itt szó, nincs akarat, amely téged visszatartson. Emeld föl a szemed! Ki meri vallatni a Dzsungel Urát? Láttalak játszadozni a fehér kavicsokkal, amikor kis béka voltál még; és látott Bagira is, aki egy frissen elejtett fiatal bikáért megvásárolta az életedet. Csak mi ketten élünk azok közül, akik akkor megnéztek; mert Ráksa, a nevelőanyád meghalt, s a nevelőapád is; régen meghalt azóta az akkori farkascsapat; hogy Sir Kán hová lett, azt tudod; Akela pedig meghalt a dólok közt, s ott halt volna meg a második szioni csapat is a te bölcsességed és erőd nélkül. Itt már csak vén csontok maradnak. Már nem az emberkölyök kéri a Csapatot, hogy elbocsássa, hanem a Dzsungel Ura választ új csapást magának. Ki merné felelősségre vonni az Embert?
- De hát Bagira és a Bika, aki megváltott - mondta Maugli. - Nem szeretném...
Szavait félbeszakította az alattuk levő bozótból hallatszó ordítás és ágrecsegés - s egyszerre csak előtte állt Bagira fényesen, erősen, félelmesen, mint mindig.
- Ezért nem jöttem eddig - mondotta, vértől csepegő mancsát kinyújtva. - Hosszú vadászat volt, de most holtan hever a bokrok közt - egy másodfű bika - az a Bika, amely felszabadít téged, testvérkém. Minden adósság meg van fizetve. Egyebekben: Balú szava az én szavam is. - Megnyalta Maugli lábát. - Emlékezz arra, hogy Bagira szeretett téged! - kiáltotta, és elrohant. A domb tövében újra felkiáltott: - Jó vadászatot az új csapáson, Dzsungel Ura! Emlékezz: Bagira szeretett téged!
- Hallottad - mondta Balú. - Nincs is tovább. Eredj most; de előbb gyere ide hozzám. Ó, bölcs Kis Béka, jere ide hozzám!
- Nehéz a régi bőrt levetni - mondta Ká, amikor Maugli csak zokogott, zokogott, arcával a vak medve oldalához simulva, karjával átfogta a nyakát, miközben Balú gyönge mozdulattal próbálta a lábát megnyalni.
- Halványulnak a csillagok - mondta Szürke Testvér, a hajnali szellőt szimatolva. - Hol tanyázunk ma? Mert mostantól kezdve új csapáson járunk.
/Joseph Rudyard Kipling/
Kommentek