Az ebéd után, teli hassal leülsz az íróasztalod mögé, és mélyen beleveted magad a legújabb "művedbe". Görnyedsz a rajztábla fölé, és váltja egymást a kezedben, a ceruza, a körző, a ceruza, a radír, a filc, a ceruza... Aztán egy pár óra múlva elfog az érzés, úgy ennél valamit. Leteszed a ceruzát, felegyenesedsz az íróasztaltól, cipőt húzol, és kiszabadulsz a kertbe. Először a málnával kezded. Nagy, húsos, piros szemek, édesek. Egyszerre négyet, ötöt beteszel a szádba. Ha nem fogyna el sohasem, akkor mindig itt állnál. De elfogy, és te folytatod az utad a cseresznyefához, és a meggyet is megkóstolod. Az ikrekből ékszert csinálsz, az egyik füleden egy pár cseresznye, a másikon meggy. Rengeteg van a fákon, roskadoznak az ágak. A legtetején szinte fekete a gyümölcs, és csak vágyakozva nézel fel oda, a mézédes szemekre. Az eperből már csak keveset eszel, és a borsót is csak éppen megkóstolod, hiszen lassan betegre etted magad. Azt várod már csak, hogy mikor érik a sárgabarack, mert azt is úgy szereted. A másfél óra kerti túra jót tett lelkileg, és fizikailag is. A hasad jólesően feszül, és kint a természetben, a gyümölcsök édenkertjében töltött gyógyító magány nagyon jót tett. A csodás, napfényes kék ég alatt gondolatokat rendezni könnyebb, és gördülékenyebb. Ebben a madárcsivitelés is csak segít.