Rád nézek, és várok. Kitartóan. Feszülten. De nem történik semmi. Az eltelt idő megtöri az elhatározást, a türelmet. Nem tudok várni ennyit. Nem értem, te hogy vagy képes kegyetlenül, érzéketlenül, kősziklaként tartózkodni, ellenállni.

Ha én is képes lennék erre, akkor sohasem beszélnénk többet, nem érnénk többé egymáshoz. De bennem dolgozik a lelkiismeret, a hiányérzet, a vágy, a megbánás. Bár ki tudnám találni, hogy mire gondolsz! Bár ne bántanának annyira a szavaid! Bár ne érezném a teljes tanácstalanságot! Bár ne zúdulna rám megint e fojtogató érzés, e visszafoghatatlan fájdalom. Az arcodat nézem, keresem a megoldást, a gondolataim ezernyi dongó, zümmögő bogárként cikáznak a fejemben, de minden hiába. Nem tudom, nem is akarom ezt, így. Csendben ülök, meredten bámulok előre, és a könnyek, melyek ellen annyira küzdöttem, folynak le arcomon. Eljutottam ide, a mélyponton vagyok, nincs tovább lefelé. Most már csak arra tudok gondolni, bár ne éreztem volna soha ... semmit ... A fizikai fájdalom segít, magamba harapok, hogy magamhoz térjek, hogy ne fájjon a másik ... annyira.