Bár minden sugárzik, villog, minden illatos, minden forró, és jéghideg, mégis hiányzik valami, mégsem teljes. A emberek konkrét célokkal, vagy teljes bizonytalanságban kavarognak az utcán, a kis faházakból forró italok, ételek meleg, illatos gőze száll, gomolyog, a gyerekek szaladgálnak, a játékbolt előtt állva szemükben izzik a remény, a főtéren a fa teljes díszében pompázik, az üzletekben töménytelen kacat, fölöslegesség. Minden adott az ünnephez, csak...
Valami kell még, valami hiányzik még. Talán a hó, talán a hangulat, talán a meghittség, talán az a kis szikra, ami nagyon fontos, nagyon kell.
Az emberek rohannak, sietnek, nem néznek egymás szemébe, kerülik a kapcsot, a kapcsolatot, nem beszélgetnek, nem lassítanak, pedig itt az ünnep, pedig itt a lehetőség. Meg kell fejteni a mosolyokat, az érintéseket, a sóhajtásokat, a szemek csillogását, meg kell próbálni vidámnak, reménykedőnek, bátornak lenni. Hagyni kell, hogy megfogják a kezünket, hogy megdobbantsák a szívünket. Az égen a nap és a hold holnap is váltják egymást, úgy mint eddig mindig. Hát miért hagynánk elveszni az esélyt mindenre, bármire?
Kommentek