Nyár van, és forróság. Mit lehet ilyenkor tenni, az ember víz mellé megy. De már nincs meg az igazi varázsa, nem olyan felfoghatatlanul csodás, mint gyerekkoromban.

Mégis van benne valami új, valami sejtelmes, hiszen látom a két kis csöpp szemében azt a csillogást. Áron próbálgatja magát, a bátorságát, nagy bombákat ugrik a medencébe, Nóri pedig ott akar lenni vele, apa biztonságos karjaiban követi az eseményeket, nagyokat sikongat és élvezi a hűsítő vizet ebben a hihetetlen kánikulában. Anya büszkén nézi őket, szeretetével mindig őrzőként, óvóként velük van, legyen a sérülés akár lelki, akár testi.

Szeretem őket, a második családom, nagyon élvezem, hogy ragaszkodnak hozzám, hogy kellek nekik, szükségük van rám, még ha nem is nagy dolgokban.

Persze én is megyek Áronnal a vízbe, tanítom, segítem, bátorítom. Alig lehet onnan kiimádkozni, este, a nap végeztével pedig igen nehéz hazaindulni, mert ő még maradna, még játszana, még bemenne a vízbe. A kocsiban azonban mindenki elfárad, csönd lesz, elalszik a gyereksereg. Ekkor látom magamat, a 25 évvel ezelőtti magamat bennük, és egy pillanatra megtalál a régi nyarak varázslatos, csodálatos hangulata. De nem szomorkodom, ezek az új nyarak az élet rendje szerint elérkeztek, és ez az új varázs talán még csodásabb.