Bánatos, napvégi hazaút, az éjszakai fényekben úszó városból. A pályaudvaron egy-két ember várja a buszt, mely lassan bekanyarodik, és megáll előttünk. A sofőr enyhén unott arccal bólint, mikor fellépek, leülök a hátsó traktusban. Az utasok nem néznek egymásra, mindenhol egy-egy ember ül a belső széken, csak hogy véletlenül se kapjanak társat.
Zenét hallgatok, előveszem a füzetem, és a tollam. Homályos, kékes fény dereng, épp elég ahhoz, hogy lássam a lapot. Utoljára még megállunk a külváros benzinkúti megállójánál, ahol egy kopottas külsejű, fizikai munkában megfáradt férfi száll fel. Mikor elhalad mellettem, megcsap az erős szappanszaggal elegyedő kocsmabűz, fanyar, sokat sejtető, szomorú keveréke. Székembe kapaszkodva, lassan leül mögém.
A piros, zöld, kék, fehér fényekben úszó bevásárlóközpontok mellett haladva elhagyjuk a csendesedő, lassuló, álmos várost, és reflektorfénnyel úszunk bele a magas, komor fák ölelésébe. A sötétséget megszokja a szemem, ahogy kifelé bámulok az ablakon. Apránként kivilágosodik, ahogy a havas tájon visszaverődik a Hold fénye. Már nem csak a távoli otthonok jelzőfényei látszanak, hanem a mező, a szántás, az erdősáv is felsejlik.
Mire ezt leírom a busz már le is kanyarodik a főútról, az ismerős kanyar, amit csukott szemmel is felismernék már. A falu csendes, békés. Minden havas, zúzmarás, a közterületi lámpák sárgás fényében csillognak a fák, a házak, csillog az esti pillanat. Leszállok, a busz elmegy mellettem, a mögöttem lépkedő bekanyarodik a következő utcán, léptei elhalkulnak. Kulcsommal a kiskapuhoz botorkálok a jeges járdán. Már megint hazaértem. Ahogy minden nap.
Kommentek