Tévelygéseim

Hangtalanul üvöltök, kiabálok rád, hogy vegyél észre, hogy nézz rám, hogy bátoríts. Nem hallhatod... Bármennyire is akarom, hogy tudd, hogy érezd, hogy befogadd a gondolataimat, bármennyire is akarom elmondani, amit szeretnék, a hangom visszanyelem, és maradok a csendben, a csendnek. Konokságból... Csak azért is...

Utállak, mert hagyod, hogy beszáradjon a toll, hogy kimondatlanná váljanak a szavak, hogy gyilkos ösztönné váljon az akarás. Gyűlöllek, mert keringenek bennem a szavaid, amiket úgy mondtál, hogy nem gondoltad komolyan, pedig tudtad, hogy mindig emlékezni fogok rájuk. Végeláthatatlanul vergődök, hiszen fáj, vérzik, sajog, de hagyom, ha kell... hagyom hogy emlékeztessen arra, hogy én tehetek mindenről, hogy magamnak köszönhetlek, hogy vezeklésem büntetésem.

Dühös vagyok, és megütnélek, de csak képzeletben, csak butaságból, mert igazából simogatnálak, ha hagynám magamnak, ha hagynád nekem.

Zihálva ugrok rád, és beléd marok, húsodig hatolva harapom tested, amíg kibuggyan a vér. Csak hogy tudd, nem hagyom magam, nem engedem, hogy uralkodj rajtam. Így harcolok ellened, mert megkötöznél, mert magadhoz láncolnál, és én nem tudnék szabadulni.

Te is harcolsz. Ellöksz magadtól, hogy ne fájjon annyira, pedig akarsz, akarod, és rabságba, vezeklésbe hajtanál, ha tudnál. Ellenállásom kifárasztott, és az eszed győzött.

S bár azt hiszed, hogy elengedtél, s bár azt hiszem, hogy nem hagytam magam, mégsem így történt. A valóságban még most is fogsz, "véletlenül" hozzám érsz, a valóságban most vagyok csak igazán rabságban, nem tudok szabadulni, az ellened folytatott harc egyben szabadság vesztésem.

Rád ugornék, beléd vájnám éles fogaim, hogy érezzem ízét a vérednek. De nem hagyom magamon eluralkodni a rabságot, a vadságot. Küzdök, küzdök ellened.

"Amire a leghevesebben vágyakoztunk, veszít az értékéből, mihelyt megkapjuk: a dolgok nem válnak képzeletünkből valósággá veszteség nélkül."

"A boldogságnak az a legnagyobb titka, hogy egyetértésben éljünk önmagunkkal."

Megváltozott minden, elmúlt, átalakult. Felfoghatatlanul, észrevétlenül történt. Neked fel sem tűnt. Lehet azért, mert csak velem történt.

Csodás, forró délután van. A nap fénye olyan meleg, kedves, lágy, aranysárga, és narancs, nem olyan üde, és rikító, mint reggel. Az autóval suhanok a fákkal sűrűn szegélyezett úton, az ablakok letekerve. Simogat a levegő, ahogy betódul az autóba. Beletúr, belekap a hajamba. Az illata bódító, hiszen a fák, az akácfák virágoznak, a bodza fehérbe öltözött, és e kábító, kellemes, mesés illat elönti a lelkemet, a szívemet. A napfény kiugrál a fák közül, és oly vidám az utazás. Mennék így egyedül sokáig. De mikor elérem a kereszteződést, és bekanyarodok az utcába, akkor nyugtázom, hogy elmúlt ez is, mint minden más, hogy semmi nem hozható vissza. Örülök mégis, mert legalább volt részem benne.

Ezt az illatot éreztem már, ezt a fényjátékot láttam többször. Mikor egy forró nyári fürdőzés után, felhevült testtel, csodás élményekkel a szívünkben tartottunk haza a Velencei-tóról. Én és öcsém hátul. Fáradtan, bágyadtan, szótlanul ültünk, csak néztünk ki a Trabant ablakán, míg a ringatózástól el nem bóbiskoltunk.

Az illat ugyanaz, az élmény hasonló. Nyugodt vagyok. Tudom, vannak dolgok, amik változnak, és talán én vagyok az egyik, ami a legnagyobb változáson ment keresztül az elmúlt 20 évben, mégis megnyugtat az, hogy az út mellett még megvannak az akácfák, hogy a nap ugyanúgy süt, melegít, és hogy ezek a dolgok még mindig fontosak nekem.

Változnak a dolgok. Változik az életünk. Az úton egyedül voltam, az utat egyedül tettem meg. De te vársz haza, és ez jó. Így jó! 

Annyira kimerültél ma, főleg fizikailag, hogy mindened fáj. Az utóbbi napokban ráadásul keveset tudtál aludni, hiszen igen elfoglalt voltál. Mindettől eléggé elálmosodtál, és az álmosságtól fázol. Semmi másra nem vágysz, csak hogy lezuhanyozhass, és bezuhanj az ágyba. Lassan vetkőzöl a fürdőben, nem is tudnál másképp, közben megnyitod a vizet, a legforróbbra állítod. Bekapcsolod a zenét. Beállsz a forró víz alá. Először csípi a bőrödet, de nagyon jól esik. Bömböl a zene, de most nincs kedved vele énekelni, csak állsz a vízsugár alatt, és masszírozod a vállad, a nyakad, az arcodra folyatod a vizet. Alig bírsz állni, fájnak a talpaid, a lábaid.

Már vagy 10 perce melegíted magad, így maradnál, ha lehetne. De lassan a tusfürdőért nyúlsz, szappanozol. Életre kelsz, felfrissülsz, imádod ezt az illatot. Majd öblítesz, és még egy kicsit állsz a vízben. Elzárod a csapot, és ahogy kilépsz, és hozzád ér a zuhany után hidegnek érezhető levegő, megint el kezdesz fázni. De nem tart sokáig, csak amíg megtörölközöl. Teljesen felfrissültél, már nem is érzed magad fáradtnak. Felveszed a pizsit, és úgy döntesz, megnézel egy filmet. Befekszel az ágyba, magadra húzod a nagy takarót, felveszed a szemüveged, és megkéred a kedvest, hogy nézze veled. Jó filmnek tűnik...

De te nem nézed meg, mert 3 perccel az után, hogy elindítottad, már el is aludtál. Reggel, mikor felébredsz, olyan kipihent vagy, persze hatalmas "milyen jót aludtam" karikák vannak a szemed alatt. Végre helyre rázódtak a dolgok. Kezdődhet ismét az őrült robotolás! 

Egy fényjáték, melyet a szép napsütés táncolt a huzat által mozgatott ablak üvegében, és csodás villanások futottak végig az iroda falán. Időutazásra indultam, a sugarak repítettek, és hirtelen tisztán, valóságosan láttam ... a múltat. Ez a fény eszembe juttatta azt a napot, mikor öcsémmel az augusztusi, füllesztő hőség miatt a hűvös, elsötétített házba, szobába menekültünk. A nyitott ablakra húztuk rá a vastag sötétítő függönyt, és a forró nyári szél lágyan mozgatta azt. Így a sötét szobába néha bekandikált a napsütés, és porszemek járták vidám, huncut táncukat a fény ölelésében. Mi diafilmet néztünk a fűtéscsőre akasztott fehér lepedőn, és emlékszem milyen jó is volt, mennyire oda voltunk érte. A Pincérfrakk utcai cicák, A kismalac meg a farkasok, Az utolsó mohikán, A néhai bárány ... Sohasem felejtem el.

Milyen jó volt gyereknek lenni. Akkor annyira vágytam, hogy felnőtt lehessek, sürgettem az időt. De most, mikor visszagondolok az önfeledt, gondatlan, vidám gyerekkorra, valami furcsa, fájdalmas sóvárgás fog el. No, nem baj. Nincs értelme bánkódni, az idő halad a maga útján, és csak annyi a dolgom, hogy mindent részletesen, alaposan megfigyeljek, hogy a visszaemlékezéseim, időutazásaim majd csodálatosak lehessenek.

A képzelet mindent megad nekünk, amit csak akarunk. Ne szabjunk határt neki.

"Az élet az ma csodás dolog,
És én hozzá idomulok,
Ezért vagyok őrült, kicsit őrült."

/Edda/

Nagyon őrült vagyok!

Az anyák halhatatlanok.

Csak testet, arcot, alakot

váltanak; egyetlen halott

sincs közülük; fiatalok,

mint az idő. Újra születnek

minden gyerekkel; megöletnek

minden halottal - harmadnapra

föltámadnak, mire virradna.

Adassék nekik gyönyörűség,

szerelmükért örökös hűség,

s adassék könny is, hogy kibírják

a világ összegyűjtött kínját.

/Ratkó József: Zsoltár/

 Remélem, megadatik nekem e rövid életben, hogy anya lehessek. Remélem, hogy akkor mellettem leszel, mert szükségem van rád. Szeretnék majd olyan jó anya lenni, mint te voltál, és vagy. Ha úgy érzed, hogy van amit nem adtál meg nekünk, akkor ne érezd, mert én és az öcsém mindent megkaptunk, amire szükségünk volt, még annál többet is, hiszen a szeretet és a törődés is elég lett volna! Csak remélem, hogy nem okoztunk neked csalódást, bár voltak, és vannak hibáink, mi igyekeztünk, és szeretnénk, ha büszke lennél ránk. Nem minden sikerült úgy, ahogy szerettük volna, de azt hiszem "jó emberek" lettünk, és most már kiálljuk az élet próbáját. Ezt kaptuk tőled, és édesapától. Én nagyon büszke vagyok rád édesanyám, nagyon szeretlek téged. Szeretném a nagy háborgó tengeren még sokáig látni világító tornyod útmutató fényét!

A gyermekeimben majd ott leszel te is, így próbálom a halhatatlanságot neked ajándékozni a szeretetedért cserébe. Ott lesz bennük a mosolyod, a szemed csillogása, a kedvességed, a tudásod, a szíved, a lelked. Próbálok majd én is mindent jól csinálni, és a kapott leckét tovább adni.

Szeretettel: kislányod!

Megtartani mindent magadnak, csak hogy neki ne fájjon, őt ne bántsd. Elfojtani minden érzést, minden bánatot, csak azért, hogy neki könnyebb legyen. Mert azt gondolod: könnyebb, ha nem tudja. S bár neked nehezebb, s bár így neked fáj, azért ő majd csak elfelejt, nem gondol, nem érez semmit, és sodródik tovább, ahogy kell, ahogy muszáj.

Így kell tenned, nem lehet másképp, hiszen fontos, lényeges, ha neked már úgy is mindegy, ha már nem lehet rajtad segíteni, akkor őt ne rántsd magaddal a bánkódásba, a szomorúságba. De az is lehet, hogy csak te hiszed, hogy szomorú lenne, és bánatos ő is. Lehet, hogy valójában csak kínosan, erőltetetten, udvariasan elutasító lenne, ha elmondanád, ha kimutatnád, ha felvállalnád. Igen. Tudod ez is visszatart.

Most már három lehetőség között vergődsz. Az első: megtartod magad magadnak, és hallgatva szenvedsz, azzal vigasztalódva, hogy neki így jobb. A második: nem vívódsz tovább, kiadod az érzéseket, és most már ő is veled vívódik. A harmadik: az érzéseidet feltárod, ő pedig elhárít, kikerül. Szerintem nem panaszkodhatsz. Legalább van választási lehetőséged. Ezt manapság nem sokan mondhatják el magukról.

 Úgy hiszem te az önkínzó, magadat önzetlennek tartó, másokat magad elé helyező típus vagy, így a lehetőséged mégis csak egy. Ha szeretsz szenvedni, bánkódni, akkor jó, így jó. De jobb ha tudod, nem kell semmit sem megtartani, nem kell senkit sem megóvni, megvédeni. Mindenkinek van joga tudni dolgokat, amik kihatással lehetnek életére. Azt, hogy ezt hogyan oldja meg, hogy dolgozza fel, hogy reagál rá, az már legyen az ő dolga.

Ő szeret. Csak téged szeret. Te vagy neki a legfontosabb a világon. Te vagy az első. Szüksége van rád, nem tud nélküled élni, és nem is akar. Támaszkodik, számít rád, bízik benned. Te vagy neki az otthon, a nyugalom, a kedvesség. Kell neki az élethez a szereteted, a hűséged, a gondoskodásod, a féltésed, a tiszteleted, a támogatásod. Te vagy számára a minden. Felfoghatatlan, de mégis így van. A felelősséget át sem érzed igazán, hiszen nem történt olyan még, ami tudatosítaná benned. Az élet eddig csak játék volt. A neheze még csak most kezdődik. Az igazi megmérettetések még előtted állnak. A lehető legerősebb, legjelentősebb hatással vagy életére, és Ő is a tiédre. Vállaltad. Esküt tettél. S bár nem pecsételted meg a véreddel, és nem Isten előtt tetted, azért ez mégsem gyengíti erejét, hiszen neki tetted, és a szívedből. Ha a szíved tudta, hogy képes vagy rá, akkor az úgy is van. Bármi történik, nem ijedhetsz meg, bárhogy lesz is, te erős leszel. Tudod, mindig támaszkodhat, számíthat rád, bízhat benned. Ez a legkevesebb, amit adhatsz annak, aki annyira szeret, mint Ő.

Az első igazi koncert élményem egy Ossian koncert volt, ahova elvetemült, rocker lelkületű, Ossiant igen kedvelő barátaim cipeltek el. Őket nem zavarta, hogy lány vagyok, olyan aki azt sem tudja milyen zenét játszik a banda, ráadásul - talán kiszúrásból - rám adtak egy Ossian pólót is. Persze a koncert fergeteges volt. Mikor bementünk egyszeriben mindenki a haverom volt. Nagydarab, tagbaszakadt, köldökig szakállas, tetovált emberek bólogattak elismerően, köszöntek, mintha rég ismernének, pedig soha nem láttam még egyiket sem. Belekezdett a zenekar, a tömeg egyszerre ugrált, rázott, hadonászott, énekelt. Hihetetlenül élveztem, és megtetszett annyira, hogy eldöntöttem én is a tömeg részévé válok, megyek őrjöngeni. Eszeveszettül mozogtak, ugráltak, sodortak magukkal. Kicsi voltam, nagyon kicsi közöttük. A szívem majd kiugrott a mellkasomból, az adrenalin szintem megemelkedett. Viszont senki nem ütött, nem rúgott meg, vigyáztak rám. Mikor el akartam dőlni, megtartottak. Nagyon jó érzés volt, de olyan erős, és olyan hirtelen, hogy megijedtem. Mikor már kint voltam, vágytam vissza, de még sem mertem.

Az utolsó koncertem egy pincében ért. A zene nagyon tetszett. A költészet csodálatos, tiszteletre méltó, de bonyolult, több rétegű, furcsa, mély, és az én egyszerű világomban nem mindig érthető. Az előadásmód vitt magával, a hangulat, az érzés egyértelmű volt, és érthető. Sajnos a hely, a pince nem volt számomra megfelelő, és úgy vélem az alkotók is többet érdemeltek volna. Képzeleteimben kint a réten, a magas, zöld fűben hanyatt, a szikrázó napsütésben, a csodálatos kék ég alatt, bárányfelhők táncára szól, hallgatom.

Habár egy rozzant, zöld széken ültem, hallgattam, és néztem: élveztem. Tetszett elöl, meg hátul, de legjobban Középen. 

Kimegyek a napra, hogy felmelegítsem az ujjaim. Legalább egy kicsit jobban leszek, még akkor is, ha a legkisebb sejtem legkisebb zuga továbbra is fagyos marad.

Messzi országokon túl, a végtelen tengerek után, a kietlen puszták mögött, a legnagyobb hegyek legtetején, ahol a hó, a jég állandó, a hideg mindent megdermeszt, és elpusztít, a világ csendes, a nap fénye elhalt, homályos, csak a szél fúj, élő sehol nincs, csak megfagyott testek a vastag, több évszázados jég alatt, ott áll a legszebb, legcsodálatosabb, legmagányosabb palota az egész világon.

E palotában lakik ő, a Jégkirálynő. Gyönyörű volt valamikor, de oly szomorú már hosszú évszázadok óta, hogy szépségét beárnyékolja komorsága. Fel, le sétál palotájában, kertjében a jégszobrok között, és egyre csak egy dalt, szomorú dalt dúdol végeláthatatlanul. Hangja csodás, messze elhallatszik, és a dallam szívhez szóló. Esdeklőn, bánatosan hív valakit, szól valakinek, ki már nem hallhatja meg sohasem.

A Jégkirálynő szíve régen virult, izzott, boldog volt. A legnagyobb hegyek tetejét szép, zöld mezők, rétek borították, napsugárban úszott minden, röpke lepkék szálltak virágról virágra, illatos, meleg volt a levegő, bogarak zümmögtek. Minden csodálatos, életteli, kedves, és vidám volt. A Jégkirálynő nem volt magányos, szívének párja volt.

A boldogság nem örök, és tudta egyszer vége szakad. Tudta az ember élete rövid, de nem érti miért kellett oly hamar elveszítenie. Közös életük még csak kezdődött, mikor elvesztette, kit jobban szeretett mindennél, még életénél is. Nem érti, hogy a boldogságot miért csak keservesen rövid időre kaphatta meg. Az örök hallhatatlanságot nehéz elviselni ily szomorúan, ily magányosan, ily erős vágyakozásban.

Hangja csodás, énekének dallama szívhez szóló, a végtelenbe kúszik, örökre hívja rég elvesztett, szívét örökre rabul ejtő kedvesét.

Lehet, hogy csak a tavaszi fáradtság, vagy egyéb sikertelenségek miatt, de úgy érzem, nagyon fáradt, kimerült, és türelmetlen vagyok. Kikapcsolódásra vágyom. Nehezek, monotonok, idegesek a mindennapok. Hétvégén elmerülök a teljes pihenésben, elmegyek otthonról, a természetben leszek egész nap, barátokkal. Bolondozások, nevetés, kedves beszélgetések, napsütés, víz, friss levegő, zöld fű, piknik. Várom, és vágyom.

A szív szerencséje, hogy az érzések immunrendszere ösztönösen kezd gyógyítani. Bár nem tudni mikor, és sokáig is tarthat, de elmúlik egyszer ez a bénító fájdalom. A heg persze megmarad, és még néha sajog, de már nem vérzik, már nem ég.

Megmondani az igazat tisztességes, becsületes, és erősen elvárható. Mégis az igazsággal vigyázni kell, mert szörnyű károkat okozhat.

Azt hiszem az igazságot bármilyen kíméletesen is közöljük, nem tudjuk elérni, hogy ne fájjon, vagy ne okozzon törést. Mivel minden esetben az igazat kell mondani, úgy az igazság csak arra jó, hogy elszakítsuk magunkat másoktól. Ha az igazságot választjuk, akkor magunkra maradunk, és azon a ponton találjuk magunkat, amikor egyedül rágódunk a sötét szobában a monitor fényénél azon morfondírozva, hogy hogyan hozhatjuk helyre a károkat, amiket az általunk kimondott igazság pusztítása okozott. A rágódás folyamata során általában azt próbáljuk kitalálni, mit érezhet, gondolhat a Másik, aki egyértelműen tudomásunkra hozta, hogy jelenleg nem kíván velünk szóba állni. A kimondott igazság emésztése ebben meggátolja. Majd rágódásunk eredményeként kihozzuk azt, hogy a Másik érzései negatívak lettek irányunkba. Ennek felismerése kellő fájdalmat okoz, mindent pusztít, még a reményt is. Végül, teljes hülyeségünk csúcspontján arra a következtetésre jutunk: az igazság felesleges baromság, mert igazán nagy károkat csak saját magunknak okozunk vele, hiszen számunkra fontos embereket veszítünk el miatta.

Bár az igazság előbb-utóbb kiderül, mégis ha lehet, akkor inkább utóbb derüljön ki, hiszen akkor annyival többet lehetünk együtt a Másikkal, a számunkra fontos emberekkel.

Ne hidd, hogy bántalak! Ne hidd, hogy kerüllek! Csak kínzom magam, hogy neked jó legyen. Széthord az idő apróra, és csak akkor vagyok egység, ha szádat százszor, mindig ..., ha sóhajtásod sokszor, folyton ... Miért teszed ezt gyenge akaratommal? Miért hagysz egyedül mindig? Miért szívod ki az összes önállóságot csöppnyi, félénk lelkemből?

Te nem érted, hogy mit érzek. Pedig tudnod kell, hogy erősen bennem élsz, s minden gondolat káosz, minden rend zűrzavar, minden félelem kínzó, erős, minden öröm őrjítően üres, minden pillanat átlátszó, ha te mással, máshol, mást, és nem velem, itt, engem.

/1999. szeptember 28./

Örökre? Mit jelent? Ki találta ki ezt a szót? Miért?

Az örökre számomra megérthetetlen, megismerhetetlen. Az életemben mindennek van vége, minden elmúlik egyszer. Én is, az érzelmeim is. Nem tart örökké semmi. Tehát az örökre szó nekem nem jelent semmit. Örökre szeretsz? Örökre utálsz? Örökké élsz? Egyszer mindennek vége, az emlékezet is elmúlik, a világ is megsemmisül. Ahogy a semmiből megszülettünk, úgy a semmibe elillanunk. Nekem elég, ha az egész életemre szól valami. Nem kell örökre. Így is sok. Többet nem várhatok, és elviselni sem tudok többet!

Elmondhatatlan boldogságban volt részem szombaton, nem is hiszem el, hogy velem történt. Találkoztam a barátommal. Ugyan ez nem hangzik olyan különlegesnek, de a mi esetünkben mégis az volt. Oly régen találkoztunk már, annyira elviselhetetlen a köztünk lévő km-ben meghatározható igen nagy távolság, hogy a lelkünk, a szívünk erős összetartozása, összetartása, valamint a sűrű telefonbeszélgetéseink ellenére is, nehéz elviselni, kibírni.

Meglepetés volt. Ő nem tudta, hogy megyek. Vártam rá, izgultam, nem járt más a fejemben, csak az hogy mit fog szólni, ha meglát. Szükségem volt rá, hogy én is lássam őt, hogy beszélhessünk, vagy csak egyszerűen a közelében legyek.

Aztán eljött a pillanat. Rohant felém, a nyakamba ugrott, átölet, és sírt! Nagyon örült. Még nem örült nekem így senki. Még most is meghatódok, mikor rágondolok. Mi ez az erős kötődés? Nem tudom, de jó nagyon. Bár még mindig ott állhatnék, és ölelhetném. Bár a közelében lehetnék, és hallhatnám a hangját. Tudom, sokat kérek, hiszen így is annyit kaptam belőle és tőle. Meg kell becsülnöm azt ami nekünk jutott, mert nem bírnám ki nélküle, és már az is csodának számít, hogy Ő van! Nekem!

Bár valami mély szomorúságon keresztül vezetett el az utam idáig, de mégis most úgy érzem, helyre rázódtak a dolgok. Nem tetszik az út, amin ide jutottam, de ha már itt vagyok megpróbálok örülni neki. Ami kiváltotta a szomorúságot, az oldotta fel a feszültséget, amitől már nem tudtam enni, aludni, álmodni. Aztán a szomorúság teljesen elborított, én pedig alatta, benne rágódtam, hosszan, magányosan. De eljött az idő, és ledobtam magamról. Most is szomorú vagyok még, de már nem úgy, egy kicsit megnyugodtam. Már eszek, és alszok. Sőt tegnap éjszaka álmodtam is. Végre megint álmodtam. Jó volt, megint jó. Szeretek álmodni. Ritkán álmodok rosszat, de valahogy arra is szükségem van, úgy érzem jelent valamit, engem mutat magamnak, hogy jobban ismerhessem félelmeimet. De általában jókat álmodok, és nagyon nehezen, bosszúsan ébredek, mert vége szakad.

Mint mondtam, eszek, alszok, álmodok már, de mikor egyedül vagyok, és van időm gondolkodni, mégis gyötrődöm, és bosszankodom. Az igazi szomorúság mikor múlik el? Nem tudom, de eljön, és várom, hogy igazán felszabadulhassak. Azt viszont tudom, hogy csak rajtam múlik, mert magam alkottam az érzést, a vágyat, a kötődést, így csak én vagyok képes ezeket megváltoztatni, elszakítani. Ha képes leszek elszakadni, akkor már örökre el is szakadok, nem hozza vissza semmi az érzést, a vágyat, a kötődést, és az álmok is megváltoznak.

Tegnap este kaptam egy levelet, melyet megosztok veletek: 

 "Kedves Edit!

A bejegyzést átformáztam, és megígérem többet nem ékeskedem más tollával... Ilyen formában. Nagyon sajnálom!
Magyarázattal nem igen szolgálhatok, pusztán annyival, hogy az akkori lelkiállapotomat ez a bejegyzés tükrözte leginkább. Tudom, hibáztam, elnézésedet kérem.
Mary "

Köszönöm Mary a javítást, átformázást! Bár nagyon dühös voltam, ezek után mégis örülök, hogy tetszett az egyik írásom! Remélem még ellátogatsz ide!

Továbbá köszönöm neked, hogy kellemesen csalódhattam benned.
Mégsem olyan ijesztő a világ, és benne az emberek, mint amilyennek elsőre látszik, látszanak!

Felháborító eset történt velem! Egy kedvesnek nem mondható látogatóm, http://emotunder.blog.hu ellopta egyik írásomat. Ez pontosan a Kétségbeesés című bejegyzésem. Bár megváltoztatta a kék színt barnára, egyéb változtatást nem eszközölt, ráadásul úgy jelenítette meg a saját blogján, mintha ő írta volna, semmilyen idézet, vagy esetleges megjelölés, miszerint nem ő a szerző!

Kedves EMOTÜNDÉR!

Nagyon érdekelne a magyarázatod! Várom, hogy reagálj valamit! Kérlek, legalább annyira tisztelj meg, hogy szóba állsz velem! Ha egy kicsit sem tiszteltél, és elloptad a gondolataimat, akkor legalább magadat tisztelhetnéd annyira, hogy más tollával nem ékeskedsz, és kitörlöd, valamint adsz valami értelmes magyarázatot!

Gyámoltalanul fekszem a szobában. A plafont bámulom már vagy másfél  órája. Szorít a düh, a kétségbeesés, a bánat. Sírni szeretnék, de nem tudok. Újra és újra lejátszom, újra és újra átélem azt, ami történt, de nem változik semmi. Nem jutok előrébb, eredménytelen a gondolatáradat. Helyben toporgok, az időt sem érzékelem, csak a plafon felé merednek szemeim, látni azonban nem látom, hiszen gondolataim vetítik elém a képeket.

Lassan 3 órája vagyok ebben az állapotban, tudom, abba kellene hagynom az elemzést, de nem ... nem vagyok még képes rá. Végig kell gondolnom újra, meg újra. Megint összegzek, elemzek, átértékelek, átgondolok ... ismét hallom, látom, érzem.

Már nem fekszem ott, de még mindig nem értem, hogy miért maradtak utána ezek az érzések. Miért szorít a düh, a kétségbeesés, a bánat.

Vannak dolgok, amiknek jelentőséget, jelentést tulajdonítunk, csak hogy nyugtatgassuk saját lelkünket, szívünket. Azonban döntésünk meghozatalakor vajmi kevés köze van életünk későbbi alakulásában annak, hogy sütött a nap, hogy 3 napig esett, vagy hogy átment az utcán egy macska. Gyengék vagyunk, és gyávák. Ezekkel a jelekkel nyugtatjuk magunkat, ezekkel támogatjuk meg döntésünket.

Ha pedig mégis volt bátorság, erő, ha döntöttünk, és elfogadtuk, akkor is marad valami űr, valami hiányérzet. A lelket ugyan nem kell nyugtatni, a szívnek nincs szüksége támaszra, de a lélek üres lesz, a szív szomorú. Eluralkodik a bánat.

Hogy mi a helyes út? Nem tudom! Ne hallgass rám! Én is csak tévelygek ebben a világban, mint te. Bár tudnám a kérdésekre a választ! Bár érteném magam, értenélek téged, érteném őt! De csak sejtésem van az életről, és csak sóvárgom az igaz boldogságot. Mint mi mindannyian.

Többet nem tudok írni. Beborított a bánat ... a szomorúság ... a hiányérzet.

Tudod, hogy mi a helyes út. Tudod, hogy te mindig azt fogod választani, ahogy most is. Megfelelsz az elvárásoknak, megfelelsz saját értékrendednek. Csak azt adod, amit te is elvárnál. A tiszta út, a kitartás oda helyez téged, ahová sorolod magad. Te alakítod, te határozod meg az erkölcsöt, a bűnt. Az a mérce, amit te felállítasz. Ha letérsz az általad behatárolt helyes útról, csak akkor érezheted magad bűnösnek! De addig tiszta vagy, lelkiismereted nem kísért.

Este szórakozni mentek, egyik ismerősöd névnapját ünneplitek egy igazán jó bulis helyen. Szeretsz táncolni, barátkozni, beszélgetni, így vidáman készülsz az estére, nagyon jó kedved van. A csajok rohangásznak a szobában, mindenki ruhát válogat, hajat szárít, sminkel. Te hamar végzel, és vársz a többiekre, elszívsz egy cigarettát kint. Kicsit hűvös a levegő, mégsem fázol, valami fűt belülről. Mindenki elkészül, és lassan, vidáman, hangosan elindultok. Közel a hely, gyorsan odaértek. Az ünnepelt már vár, a haverok is ott ülnek az asztalnál. Hihetetlen kavalkád alakul ki, mindenki puszit cserél, italt rendel, a kabátok a fogasra kerülnek, a fiúk udvarolnak, mint mindig. Megjönnek az italok, a hangulat emelkedik. Csábítóan táncoltok lent a tánctéren, a zene fergeteges. Körbe fordulsz lassan, hivalkodóan, és mélyreható tekintettel, a többiek csak nevetnek, már tudják mi lesz! Aztán meglátod őt. Megint téged figyel. Legutóbb elszalasztottátok egymást. Nagyon tetszik, most nem engedheted el! Tudod, hogy érzi, és tudja, amit te. A vadászat elindul.  A társaságodnak háttal, vele szemben táncolsz, lassan, kihívóan, egyértelműen. Ő vár. Sokáig húzod ezt az izgalmas részt. Vársz, váratsz. Neki tetszik. Mosolyog. Majd odalépsz a barátnődhöz, halkan a fülébe súgsz valamit, és lassan, észrevehetően elindulsz kifelé. A kabátod nem veszed fel. Kilépsz a vízre néző teraszra, páran állnak kint. Rágyújtasz, és vársz. A hideg szellőtől, kiráz a hideg, ami jól esik, végigszalad a testeden. Nem kell sokat várnod. Megjelenik az ajtóban, és hozzád lép. Kiveszi a cigarettát a kezedből, elnyomja a hamutálban, majd édesen, és határozottan megfogja a kezed, kedvesen a szemedbe néz. Hihetetlen erős érzések öntenek el. Húz magával, elindultok. Leszaladtok a lépcsőn, át az úton, le a partra, a fák közé, szaladsz mögötte a magas fűben. Hirtelen megáll. Megfordul, és csendben néz. Végtelennek érzed az időt, mire hozzáér az arcodhoz, kezeivel átfogja, a nyakad simogatja, egymás szemébe révedtek, míg közelíteni nem kezd, behunyod a szemed, és hagyod, hogy azt tegye veled, amit akar. Minden porcikáddal vágysz rá, kívánod, hogy elborítson, magába igyon, hogy elégessen. Forró szája hevesen rátapad a tiédre, csókjából érződik, hogy ő is vágyott rád, és ez még jobban felhevíti a te vágyadat. Úgy érzed örökre így maradnál. Nem érzel, érzékelsz semmi mást, csak őt, csak az izzó érzékiséget, sóvárgást. Egyre vadabbul egymásba fonódtok, a kezeitek a másik testét, bőrét, húsát keresi. Türelmetlenül egy fa törzséhez nyom édes, illatos, feszes testével. Nem bírod tovább. Az övé akarsz lenni most, itt!

Sokszor gondolom azt, hogy eltévedtem, hogy valami rettenetes félreértés miatt kerülhettem ide, hogy nem vagyok e világból való. Minden nap szembesülnöm kell azzal, hogy az emberek gondolkodása, viselkedése, hozzáállása rossz, elkorcsosult. Ha belegondolok, hogy milyen erős gyűlölet, mekkora kegyetlenség, mélységes utálat tud egy emberen eluralkodni, akkor érezem igazán ennek a lényegét. Nem foghatom fel, hogy milyen bűne lehet egy gyermeknek ahhoz, hogy olyan szörnyűségeket kell megélnie, ami a világon élő gyerekek nagyobb részének kijutott. Mondhatnánk azt, hogy ilyen az élet, de buták vagyunk, ha azt hisszük, hogy ezeket a dolgokat valami megfoghatatlan, magasabb erő irányítja. Az élet olyan, amilyennek mi tesszük.

 Végtelen fájdalmat érzek, mikor valakit - aki nem tudja, nem képes megvédeni magát - bántanak. Kibírhatatlan kétségbeesés kerít hatalmába, mikor másokat látok szenvedni. Nem tudom elviselni, amikor egy állatot jobban szeretnek egy embernél, egy gyereknél. Mennyit ér az ember élet? Mitől leszünk jobbak egy másik embernél? Honnan tudhatnánk, hogy nem az emberi jövő megmentőjét öljük meg önző, kicsinyes, anyagias, hatalomra vágyó, kényelmes életünkkel? Semmi sem az, aminek látszik. Minden mögött valami felfoghatatlanul több lakozik.

A szívünk, a lelkünk megfagyott. Nem lehet, hogy e fajból való vagyok. Remélem más is így érzi, mert akkor talán más is tévedt ide az én világomból. Ha sokan lennénk, talán jobbá tudnánk tenni e csodálatos, semmihez sem fogható világot, hogy a benne élő emberek is észrevegyék: a legértékesebb az orruk előtt van, ajándékba kapták, tőlük függ mit kezdenek vele!

Az utolsó években elvesztette az emlékező képességét. Sokszor mikor elindult bevásárolni, vagy a templomba, akkor nem talált haza. Nem ismerte meg az unokáit, a családtagjait. Végül egy kisebb elesés után a kórházban halt meg leszíjazva az ágyra. Lekötözték, mivel mindig haza akart menni, nem tudta, nem értette, hogy hol van.

Olyan sok minden kavarog a fejemben, és annyi minden foglalkoztat, hogy teljesen szétrobbanok, de mégsem tudok írni? Pedig akarok, annyira akarok! Nem lehet erőltetni, megvárom, míg beérik. Írj te , ha akarsz! Kíváncsi vagyok, te mit írnál! E.

Reggel olyan jó kedvem volt. Reggel jól indult a nap. Reggel kivételesen nem ébredtem morcosan, pedig azt hiszem, ha kiiktathatnék valamit a napból, akkor az a csodálatos, megnyugtató, idillikus álmokból való kegyetlen felébredés lenne. De ma mégis... annyira jól kezdődött.

Kezdődött. De sajnos folytatódott is. Most pedig itt vagyok, benne vagyok, elmerülök. Nem akarom! Érezni akarom azt, amit reggel éreztem. Érezni akarom a ...lendületet adó...felemelő...motiváló... De mégsem lehet? Miért nem?

A hangulatváltozásaim okozói oly aprónak tűnő dolgok. Annyira nevetséges, hogy milyen dolgokat tarok fontosnak, mit szeretnék egy nap megélni, és milyen mélyre tudok süllyedni a szomorúságba, ha nem jön, nem talál meg, ha nem teljesül! Sokat kérek? Sokat várok? Nem, nem hiszem. Hiszen mondom: apróság! Csak lehet, hogy másnak az minden. Csak innen nézve apróság. Feladom. Megpróbálok semmit sem várni a naptól, megpróbálok többet nem kívánni! Akkor talán nem csalódom. A kívánságok általában azok is maradnak!

Szeretek beszélgetni, ismerkedni. Szeretem, mikor az idős hölgy megállít a boltban, hogy olvassam el a termékleírást. Szeretem, mikor a buszon az ismeretlen szomszédommal beszédbe elegyedünk, mikor a munkahelyemen az ügyféllel kedvesen, hosszasan eltársalgunk, mikor a szórakozóhelyen a pultos leszólít. Ha leejt valaki valamit az utcán, utána kiabálok, ha a kisgyerek megbotlik, felsegítem, ha valakit bántanak, közbeavatkozom. Közvetlen vagyok, és barátságos. Azt hiszem. És tudom, ez jó dolog.

Mégis sokan félreértik. Furcsának veszik. Nagyobb, több jelentőséget tulajdonítanak a kedvességnek. Megbántanak. Miért? Nem értem. Nem tudják elfogadni, megérteni, hogy én nem akarok semmit, nem akarok hasznot húzni, kirabolni, bántani? Nem élhetünk egymás mellett érintkezés, kapcsolódás nélkül. Érzékenyeknek, megértőeknek, segítőkészeknek kell lennünk egymással.

Én nem tehetek róla, de az én egyéniségem nyitott, és érzékeny. Én szeretek beszélgetni, ismerkedni. Szükségem van erre, szükségem van rád, rá, hogy feltöltődjek, hogy érezzem élek, hogy ne legyek magányos, hogy találjak olyat, aki megért.

Elfogadhatatlan ez? Miért ne lehetne valaki érdekek nélkül kedves? Miért olyan ridegek, és zárkózottak az emberek? Miért érzem e dologgal kapcsolatban magányosnak magam? Ami a fejemben, a lelkemben van, sohasem talál ..., találkozik...? Csalódtam. De miért? Megint miért? Még hányszor?

A mai reggelen csak 2 kívánságom volt, amit szerettem volna, ha megvalósul. Ebből az egyik sikerült! Általában a kívánságok azok is maradnak. De most nem. Nahát!

Megszólal a rádió. Halkan duruzsol, de mégis annyira fájdalmasan beléd vág az érzés: megint el kell indulni. Húzod az időt. Nem akarsz kikászálódni az ágyból, nincs kedved semmihez, még egy fél napot tudnál szunyókálni. Aztán a kötelesség, az undor kilök a takaró alól, kelletlenül elindulsz a konyha irányába. Zombiként főzöd a teát, készítesz egy átlagos, "mindenreggelugyanolyan" szendvicset. Lassan sikerül minden, az idő pedig rohan. Kedvetlenül hallgatod a híreket, a horoszkópot, amit kifejezetten utálsz, de sajnos a kedvenc rádiód reggeli műsorának ez elengedhetetlen tartozéka. A fürdőszobában is lejátszod a szokásos szertartást, ami most már 2 éve ugyan az, semmi nem változik, csak néha másik fajta fogkrémet, szappant, vagy arckrémet használsz. Felöltözöl, ami nem tartana olyan sokáig, hiszen általában tudod mit akarsz felvenni, de mivel érzed, hogy közeleg az indulás ideje, így nem sieted el, és kellő időt szentelsz rá. Fésülködés, ma milyen legyen a hajam?, aztán mégis a megszokott mellett döntesz, pedig már eléggé kiborít a megszokottság. Cipő, kabát, táska, autó. A munkahelyen a portás a szokásos "jó reggeltt"-tel, és erőltetett kedves mosolyával üdvözöl, és a többi zombi vár, akik ugyanúgy elfáradtak, és begubóztak, mint te.

Nehezen bírod a zombikat, nehezen viseled e fáradságot. Nem tudod magadra erőltetni a vidámságot, pedig tudod, hogy az segítene, azonban erőltetni nem lehet. Bár felvidítana valami, valahogy! A tavasz önmagában nem elég.

Mivé leszek? Mivé válok? Mit csinálok? Mit akarok? Hol talállak? Miért várok?

Várok csak, és nem mozdulok. Elmerengek, álmodozok. Énekelek, dudorászok. Felnevetek, rád gondolok. Elképzellek, megtorpanok. Kételkedek, szomorkodok. Csak ez marad: sóvárgok, és vágyakozok! Ne aggódj! Megnyugszok.

Nem változok: reménykedek, várakozok!

Gyógyítani. Magunkat gyógyítani. A lelkünket, a gondolatainkat a tavaszi nagytakarítás során kitisztítani, a pesszimizmust, a csüggedtséget kisöpörni. Ez által testünket, fizikai állapotunkat, kedélyünket gyógyítani, felpezsdíteni.

Vidámságot, jó kedvet, életerőt, türelmet akarok. Elfelejteni a bántásokat, a rosszat, a hiábavaló várakozást, a nehézségeket lenne jó! Bárcsak az önzetlen kedvesség, szeretet, az önfeledt vidámság töltené el a szívem, hogy ismét kinyisson mindenki felé. Felhőtlenül vidám akarok lenni, hogy élvezhessem a tavaszt, és bevilágítsak a körülöttem élők szürke homályosságába, vagy végtelen sötétségébe!

-Miért van az a hihetetlen késztetésed, hogy mindig, mindenhol, bármilyen körülmények között megmondd a véleményed? Miért nem tudod befogni a szád? Vagy ha az nem megy, legalább a stílusodon változtathatnál! Miért kell mindig megbántanod azokat, akiket kedvelsz, szeretsz? Ha valaki megérdemli a kritikát, a lehordást, akkor nem kell magadra erőltetned, hogy szép, és udvarias formába öntsd azt. Viszont, ha valakit a szeretteid, barátaid közül bántasz meg azzal, hogy nem voltál kíméletes, vagy tiszteletteljesen udvarias, akkor ne csodálkozz, ha megharagszik. Senki sem szereti, ha az arcába dobják a tiszta, meztelen igazságot, nyers, és kegyetlen módon. Miért nem tudsz gyengédebb, gondoskodóbb lenni? Miért nem tárod ki az érzéseidet, hogy tudják, nem azért csinálod, hogy megbánts, hanem azért, hogy ne legyen félrevezetés, félreértés, elhallgatás, hogy segíts? Meg kell mutatnod, hogy nem vagy ellenség, barát vagy. Látom, neked is nehéz, hiszen úgy bántasz meg, hogy nem is érzékeled, mivel eszed ágában sem volt. Te csak elmondtad a véleményed, hangoztattad az igazságod, azonban közben nem figyeltél a módra, ahogy ezt tetted. Mikor észre veszed a megbántást, már késő, és így elveszted azokat, akik még nem edződtek meg, nem szoktak meg téged. Most mi lesz? Mit csinálsz?

-Tudom, érzem, tapasztalom, hogy igazad van. Sokszor gondolom azt, hogy felesleges burkoltan, és vissza fogottan fogalmazni, hiszen sokan értékelik az őszinteséget. De sajnos rá kellett jönnöm, hogy sokan csak mondják, hogy értékelik, de valójában megsértődnek, ha őszintén megmondom a véleményem az őket is érintő dolgokról. Mit csinálok? Várok a végtelenségig, hogy megbocsássanak azok, akiket nem akartam megbántani. A véleményemet pedig továbbra sem tartom meg magamnak, csak változtatok az indulatosságomon, a módszeremen, a stílusomon. Nem engedhetem meg magamnak, hogy ne álljak ki az igazság mellett; hogy ne védekezzek, ha bántanak; ne bizonyítsak, ha félreismernek; és ne harcoljak azokért, akik nem tudnak, de megérdemlik. Lehet, hogy a mai világban ez olyan bután és szentimentálisan hangzik. Mindig azt mondják, hogy az igazság sokszor fáj. Viszont - csak ezért - nem élhetünk burokban. Az élethez meg kell edződni, a gyengék elbuknak. Nekem is fáj az igazság, a kritika, de jobban fáj a hazugság, az álszentség, az árulás, az alakoskodás, a meghunyászkodás, és a gyávaság!

A szerelem egyik jelentése: vágyakozással, rokonszenvvel, intimitással párosuló érzelem. Másik jelentése: az ilyen érzelem, illetve szexualitáson alapuló tartós érzelmi kapcsolat két ember között.

Tudományosan: a szerelem érzelme az oxytocin nevű hormon jelenlétével van összefüggésben, amely egy másik személyhez való bizalmas kötődés kialakulásában játszik szerepet.

"Ez világ sem kell már nékem Nálad nélkül, szép szerelmem, Ki állasz most énmellettem; Egészséggel, édes lelkem!" /Balassi Bálint/

"Az vagy nekem, mi testnek a kenyér s tavaszi zápor fűszere a földnek; lelkem miattad örök harcban él, mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg; csupa fény és boldogság büszke elmém, majd fél: az idő ellop, eltemet; csak az enyém légy, néha azt szeretném, majd, hogy a világ lássa kincsemet; arcod varázsa csordultig betölt, s egy pillantásodért is sorvadok; nincs más, nem is akarok más gyönyört, csak amit tőled kaptam s még kapok. Koldus-szegény királyi gazdagon, részeg vagyok és mindig szomjazom." /William Shakespeare/

"A gyepet nézem, talán a gyepet. Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, vagy egyszerűen az, hogy létezel mozdítja meg itt és most a világot." /Pilinszky János/

Ez most neked szól. Tudod, mert beszéltünk róla! Akarom, hogy küzdj érte, az érzésért, akarom, hogy ne engedd elmúlni. Nem csak ő tehet róla. Te is hibás vagy! Vigyázni kell a tűzre, nagyon vigyázni kell rá. Szeretném, hogy boldog légy. A boldogság az elégedettség. Azt nem csak úgy érheted el, hogy mindig csak a saját vágyaid, terveid kielégítéseire, álmaid kergetésére pazarolod az energiád, és folyamatosan azt látod a szemed előtt, ami nem leszel, amit nem érsz el! Hanem úgy is érezheted, ha kinyitod a szíved, a lelked, és nem utolsó sorban a szemed, és meglátod, megérzed, hogy milyen sok minden van az életedben, milyen édes pillanatok a múltadban, és mennyi sok csodás dolog vár a jövődben, ami megmelengeti az életed.

Próbáld meg elfogadni őt olyannak amilyen, próbálj meg alkalmazkodni, legyél elnézőbb. Legyél egy olyan feleség, anya, leány, testvér, és barát, aki egy meleg, nyugodt, békés, szeretettel teli otthont alkot szerettei számára. Legyél kis sziget a viharos óceánban. Tudom, hogy nagyon nehéz, de az örökös elégedetlenség megmérgez mindent, ellepi, megkeményíti a szíved! Csak te tehetsz ellene! Tiéd a választás. Te tudod, hogy milyennek látod a magad jövőjét. Én csak azt látom biztosan, hogy én ott leszek. Mindig!

Mindig, amikor valami megoldhatatlannak tűnő problémám volt, és úgy éreztem, hogy vége, mindent elrontottam, akkor édesapám azt mondta: "Nem kell kétségbe esni, az élet nem áll meg, megy tovább, bárhogy legyen is." Bármekkora volt a baj, ezután megkönnyebbültem, és elszállt a kétségbeesés. Rájöttem, hogy csak döntenem kell, vagy vállalnom a tetteim következményét, és bár nem könnyű ezeket jelenleg megtenni, de csak ennyi, amúgy minden megy tovább a maga útján!

Manapság már megedződtem és nem ijedek meg minden problémától. Manapság már úgy megy minden magától, hogy észre sem veszem. Az életem folyik, csordogál, halad, változik. Én irányítom, de automatikusan, robotszerűen úgy, hogy néha meg kell állnom, és visszanéznem, megnéznem mi történt eddig, és milyen, életemre jelentős kihatású döntéseket hoztam meg. Néha megrémülők, és félek: sokat vállaltam, de csak egy pillanat, és folytatom tovább automatikusan, robotszerűen.

Szomorúsággal töltött el a felismerés, hogy a szép dolgok is csak egy pillanatig tartanak, és észrevehetetlenül elmúlnak.

Mindig annyira örülök, ha ír valaki, mert ekkor érzem igazán, hogy "hallani", amit mondok. Ráadásul az még nagyobb örömet okoz, ha a látogatóm még a véleményét, a gondolatait, és tanácsait is leírja, mert engem nagyon érdekel az, hogy ezen az általunk ilyenné alkotott, alakított világban hogy éreznek mások.

Megnyugtat, amit írtál. Valahogy könnyebb az élet akkor, ha tudom, és érzem, hogy a félelmeim, és kétségeim nem csak befelé üvöltő, hiábavaló segélykérés, bánat, és jó tudni, hogy nem őrültem meg, más is érti, és érzi azt, amit én. Kevésbé félek, hogy tudom: nem csak én félek. Lehet, hogy bolondságnak hangzik így, ahogy leírtam, de mégis így van!

Istent kibontani, és kibontakozni hagyni nehéz. Úgy nehéz, ahogy én érzek és hiszek, de remélem nem lehetetlen. Csodásan írtad le, ezt külön köszönöm neked!

Nagyon érdekel mások érzése, gondolata, agyszüleményei:). Remélem máskor is írsz, és más is veszi a bátorságot, hogy tévelygéseimhez hozzászóljon! Tévelyegjünk együtt!

Jelenleg rengeteg emberrel van lehetőségem levelezni az Interneten keresztül. Ezt sokan ki is használják, és elárasztanak hasztalan levelek tömkelegével, melyeket nem is ők írtak, csak továbbküldtek. Napi szinten 30 levelet kapok. Ezek közül havonta 2 olyan csak, melynek számomra fontos, életemre kihatással lévő tartalma van. Azaz arról szól, hogy "Jövő héten kedden átugornánk. Nektek jó?", vagy netalántán rég nem látott ismerős mondja el, hogy mi történt vele, illetve érdeklődik hogylétem felöl, tehát igazi levél, mely hasonlít arra, amire kell.

Nem mondom azt, hogy a körbeküldözgetett levelek közül nincs olyan, ami tetszik, hogy mindegyik hasztalan, de sajnos az olyan is kevés. Nem értem, miért érzik az emberek azt, hogy az ilyen levelek küldésével tartják a kapcsolatot. Miért tartják a kapcsolatot így, ily módon. Bár el tudom képzelni, hogy azért, mert úgy gondolják, ha tovább küldik azt, amelyik nekik tetszik, akkor a címzett megismeri őket egy kicsit, vagy azért, hogy velük nevessen/sírjon, illetve szimplán kiszúrásból. Nos. Mindegyiknek van értelme.

Viszont engem már fáraszt a napi 30 levél olvasása, még úgy is, hogy szelektálok. Manapság gyakran fog el az érzés, hogy minden szívfájdalom nélkül, olvasatlanul töröljem az egészet. Hiszen a feladó sohasem fog rákérdezni, hogy megkaptam-e a levelet, vagyis leveleit, mivel nem is beszélünk, csak "levelezünk", vagyis ő "levelezik".

Szeretem a leveleket. És bár küldeni manapság már gyakrabban csak képeslapot küldök postai, és nem elektronikus úton, de azért küldök. Számomra boldogság, amikor a postaládámban a sok szórólap, és számla között találok egy képeslapot, egy kedves pár soros üdvözlettel. Boldogság. Mert úgy érzem, igazán gondoltak rám.

Úgy érzem ez most az utolsó. Nem bírom tovább. Vége. Még egyet nem élek túl. Nem lesz még egy. Nem, nem lehet, hogy ezt csináljuk, hogy megint csak bántunk, hogy hagyjuk eluralkodni, hogy nem találjuk a kiutat. Csak hagyjuk magunkon eluralkodni. Megmérgez mindent. Megmérgezi a jót is, a szépet is. Miért folytassuk így. De aztán elmúlik, és megy minden tovább, ahogy szokott. Nem gondolunk rá. Elzárjuk a lomok közé, hogy ne is kelljen megint átélni. És jó. Egy darabig megint jó. De ismét kezdődik, ismét megmérgez, ismét kétségek, és rossz gondolatok lepik el a ...

És úgy érzem ez most az utolsó. Nem bírom tovább. Vége. Még egyet nem élek túl. Nem lesz...

Napok, melyek nem úgy telnek, ahogy szeretnéd. Napok, melyeket elvesztegettél, érdemtelen dolgokra, és érdemtelen emberekre pazaroltál. Napok, melyeken a kötelességeidnek éltél, és nem saját önmegvalósításodra használtál. Kötelességek sokasága akadályoz, hogy éld az életed, hogy úgy éld, ahogy az egyetlen életed élnéd. Kötelességek, melyeket valahol, valamikor te választottál, vállaltál fel. Ha szabadulnál, akkor megbántanál olyanokat, akik nem érdemlik meg. Ha szabadulnál, akkor tudod, hogy akiket megbántanál, azokat nem érdemled meg. A szeretetükre nem vagy méltó. Ha méltó akarsz lenni a számodra fontosak szeretetére, akkor úgy kell élned a napokat, hogy teljesítsd a kötelességeket, és megvalósítsd a terveidet. Ha úgy érzed megszakadsz, hogy élő ember nem bír ennyit, akkor döntened kell. Nincs mese. Le kell mondj valamiről. Döntened kell végérvényesen. Élsz magadért, vagy élsz másokért. Úgy dönts, hogy életed szeretetben, és vidámságban töltsd, mert máshogy élni nem lehet.

Engem láss, ne azt, amit mutatok! Hallj a kimondott szavak mögé. Érts meg engem!

Rejtőzködöm, de nem tudom miért. Nem merem magam adni, félek attól, hogy meglátod a titkokat, hogy kibontasz, és nem tetszem. De félek attól is, hogy nem ismersz meg, és megítélsz, olyannak ítélsz, amilyennek mutatom magam. A látszat nem a valóság. A valóság én vagyok, úgy ahogy csak én ismerem magam. Feketén, fehéren. Meglepődnél, ha látnád, hogy az álca mögött, milyen végtelen erő, szeretet, kedvesség, félelem, kétség, riadság lakozik. Meglepődnél. De tudom, nem fogsz. Hiszen távol vagy, nem érdekellek. Fantáziám szüleménye csak, hogy gondolsz rám, hogy fontos vagyok. Csak képzelem azt, hogy érzed, hogy érzem.

Engem nem ismer senki. Csak magam vagyok magamnak.

Ez nem lehet. Húz a teste.

Azt akarom: teperjen le.

Hozzám ért, és átölelt.

Nagyon vonzott, de nem figyelt.

Volt már benne, nem is kevés,

Nem érezte a lüktetést.

Vágytam rá, de nem volt maga,

már alkoholból volt az agya.

Jobb, ha hagyom, gondoltam én,

nincs értelme, mára elég.

Egy jó haver, és semmi más,

ez az érzés csak látomás.

De test és ész mást diktál.

Az egyik hív, a másik vár.

Letámadnám, ha lenne mersz,

de elrontom, mert az nincs.

Szeretném, ha mellém lépne,

de csak dumál, nem vesz észre.

Hívom én őt, mind hiába,

eltűnök az éjszakába.

/1998. augusztus/

Egy illat, egy zene, egy mozdulat, egy vers, egy íz, egy álom előhozza a rég elfeledett, eltemetett emlékeket. Rád telepszenek. Megszorítják a szíved, ellepik gondolataid, elnehezítik a lelked.

Az első barátság, az első találkozás, az első beszélgetés, az a pillantás, az a vidám nyár, a nagy hógolyózások, az önfeledt kacagás, a vizsgák előtti drukk, az éjszakába nyúló beszélgetések képe, jóleső érzést hoz elő. A hosszú betegség, a nagy veszekedés, a kiengesztelhetetlen megbántás, a helyrehozhatatlan hibák szomorúságot borítanak rád.

Miért nem szabadulhatunk ettől, miért áll mögöttünk, mint egy manó, amely mindig hiányérzetet kelt, a hibáinkat orrunk alá dörgöli úgy, hogy figyelmeztet, már nem hozhatod vissza, már nem tehetsz semmit, csak emlék, emlék, emlék... Nem ugorhatsz vissza újra nevetni, újra érezni, esetleg kijavítani. Akkor miért nem tűnik, illan el, hogy a szív kibírja, a lélek megkönnyebbüljön.

A múlt beszínezi a jövő egy részét. Nem kezdheted új lappal. Olyan nem lehetséges. Mindennek van múltja. De jövője?

Tökéletlenül éled, tökéletlen világod úgy, hogy folyamatosan a tökéletességre törekszel.

Mindig találnak benned hibát, mindig elrontasz valamit. Rád szólnak, felhívják figyelmedet hibáidra. Saját képükre akarnak formálni, azt akarják, hogy úgy élj, ahogy ők. Elvárják, hogy úgy csináld mindig a dolgokat, ahogy ők szokták. Folyamatosan törekszel, meg akarsz felelni, de nem megy, mert te te vagy, és nem ők, nem is hasonlítasz az elvárásaikhoz. Haragszanak rád, mert nem vagy olyan, amilyennek szeretnék, haragszanak rád, mert mikor próbálkozol sem sikerül, és haragszanak rád, mert mindig csalódást okozol. Miért nem fogadnak el olyannak, amilyen vagy? Miért akarnak megváltoztatni? Miért nem tudják megszokni a hibáidat? Ők sem tökéletesek, senki sem az.

Telik az idő, halmozódik az örökös sikertelenség. Eljutsz arra a pontra, hogy már nem akarsz megfelelni. Már nem akarsz megfelelni nekik. Már ők sem fontosak. Mert tudod, hogy nem vagy tökéletlen, tudod, hogy nem hiba az, amire ők azt mondják. Te tökéletes vagy, ha a megfelelő szögből nézzük. De ha másik szögből nem is vagy az, akkor sem vagy más által megváltoztatható, hiszen akkor már nem te lennél te! Erőszakkal nem hagyhatod magad megváltoztatni. A változás a fejedben kezdődik. Az igazi változáshoz teljes meggyőződés kell. Ha a változást te akarod, csak akkor maradhatsz te.

Szükségem van rád, ne add fel én!

Nincs kedvem írni, pedig sok minden foglalkoztat.

De valahogy még sincs kedvem írni, mert bennem rekedt, kicsit szomorkássá tett.

Nincs kedvem írni, pedig minden foglalkoztat.

Ma reggel rettenetesen ijesztő halálfélelemmel ébredtem. Elfogott az érzés, hogy hamarosan nem leszek, ismét rám tört az elveszettség, megrémített a bizonyosság hiánya? Hová leszek, miért tűnök el, mi lesz nélkülem? Nem tudom a válaszokat... Nem álmodtam semmit, de mikor megszólalt a rádió, és még ki sem nyitottam a szemem, elöntött ez a félelmetes, fergetegesen erős érzés, a teljes rémület, a semmihez sem hasonlítható ijedség fájdalommal, és tehetetlenséggel vegyítve. Pánik. Sokk. Nem tudom, de azt hiszem ez az őrület határa. Ahogy telik az idő, és közelít a jövő, úgy erősödik fel bennem a mindennél erősebb élni akarás, de hiába minden, a megoldást nem tudom, a cél a hallhatatlanság, de még a 90 évnek is örülhetek, tehát a tehetetlenségtől megőrülök. Öreg koromban egy arra alkalmas helyen elzárva, zakkantan, teljes tudatlanságban, mindenki által elfeledten, egyszer csak meghalok! Meghalok??????????...

Gyorsan kiugrottam az ágyból, teát főztem, csak hogy bizonyos legyek abban, hogy még nagyon is élek, és ez nem egy másik dimenzió, ez még az életem, az enyém, itt vagyok, még vagyok.

Bár létezne az örökre szó jelentése. Bár fel tudnánk fogni a végtelent. Bár örökre követhetném a végtelent!

Van értelme folytatni valamit, aminek nem látod a jövőjét, amiből hiányzik valami? Van értelme egy napot is pazarolni az életedből arra, ami nem okoz már boldogságot?

Elhagyni, és elhagyva lenni. A két oldal. Melyiket választanád? Az emberek nagy része az egyiket biztosan, de általában mindkét állapotot megéli, megismeri. Melyik állapot a jobb? Egyik sem.

Ha elhatározod, hogy elhagysz, akkor bátor vagy, mert képes vagy változtatni, és mert ezt képes vagy a másikkal közölni, úgy hogy már hetek, hónapok óta próbálod rendbe hozni azt, ami elromlott, de egyedül nem megy és belefáradtál.

Ha pedig megtörtént veled, és elhagytak, akkor hihetetlenül erős vagy, mert megtanulsz beletörődni, abba ami elmúlt, pedig te észre sem vetted, valamint mert újra talpra állsz, és ismét elkezded az életet élni, bár már kicsit óvatosabban.

Hogyan lehet bármelyiket is jól csinálni? Sehogy. Hiszen az eredmény az, hogy valami véget ér, ami egyszer régen nagyon jó volt. Hiszen elmúlt az érzés, a mozgatórugó. Az a jó odalett. A bizsergés, a visszafoghatatlan öröm, a forró vonzás, a készetetés, az önzetlenség, a kedvesség, a teljes elfogadás, a közös cél, a csodálat, és a varázslat elillant. Megemésztette az egyre múló, mindent felőrlő idő.

Te tudod, hogy miről beszélek! Csak arra kérlek, hogy ne haragudj! Sohasem feledem azt a jót, amit senki nem ismer és nem érzett, csak te meg én!

Hiába minden lelkesedés, és pozitív lendület, az élet tréfás, és már meg is nevettetett. Mondhatom jót röhögtem. Bármennyire vagyok bizakodó, mégis jön valami, ami felborít mindent, az életemet, a boldogságomat. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar törlődnek az álmok, a tervek. Az egészséges optimizmusom kicsit alább hagyott, és bizonytalanság lépett a helyébe, hiszen a felmerült problémára nem tudom a megoldást. A megoldást? Eddig én nem is tudtam, hogy van ilyen probléma, még fel sem fogtam teljesen, nem hogy megoldást keressek rá. Bizonytalanság van. Kétségbeesés előtört. Félelem nincs, de csak azért, mert még mindig bízok magamban, hiszen ismerem magam: bár hajlamos vagyok a marcangolós szomorúságra, és ésszerű érvek után a beletörődésbe, de a feladásra nem!

Azért jó lenne, ha segítene valaki, de aki tudna segíteni, az mégsem teheti, hiszen két, ellentétes oldalon nem állhat! De elállhat?!

Új év, új remények, új tervek? Azok vannak. De hiányzik az igazi lelkesedés, a pozitív hozzáállás. Megóvni magamat magamtól.

A bizakodás teljes erőmből való visszafogása nagy kitartást igényel, de mégis könnyebb, mint a mindent maga alá temető csalódás. Tehát feladat a rosszat, a sikertelenséget szem előtt tartani, hogy a csalódás kellemes legyen, ne kellemetlen.

Hogy áltathatom magamat ilyenekkel? Hiszen remények és tervek vannak. Ezek teljes ellentétben állnak a pesszimizmussal. Azaz alapvetően optimista vagyok, és bár legyen bármennyire nehéz, vagy kilátástalan, azért magamban bízok, és tudom nincs semmi, ami arra bírjon, hogy feladjam, még akkor sem, ha 2008 még 2007-nél is rosszabb lesz.

Vannak dolgok, emberek, remények, tervek, amelyek tőlem függetlenek, és nem áll módomban irányítani őket. De azt is tudom, hogy bárhogy lesz is, erőm határtalan, sohasem adom fel! Tehát felesleges az önsajnálat, és felesleges szomorkodásban, letargiában való elmerülés. 

A világ körülöttünk oly negatív, mi nem engedhetjük meg magunknak!

Van egy Ember, aki nagyon fontos egy Másikembernek, aki viszont nekem rettenetesen fontos. A számomra nagyon-nagyon Fontosemberek egy része ezt az Embert, körülményeit, hozzáállását kritikus szemmel nézik, és nem mindig tudják teljes odaadással elfogadni, pedig nekik is rettenetesen fontos a Másikember. Rájöttem, hogy a Fontosemberek hozzáállásának, valamint az Ember távolságtartásának eredete, hogy nem értik egymás érzéseit, félelmeit, vágyait.

Próbálom megtalálni a megoldást, hiszen nekem mindenki fontos. Szeretném, ha elfogadnák egymást olyannak, amilyenek. A teljes boldogsághoz, a jövőbeni szeretetteljes összetartozáshoz ez szükséges.

Remélem, nem kell igazi megoldást keresnem, hanem minden elrendeződik magától, és az önzetlen szeretet megmutatkozik a szívükben. Ismerem őket, és tudom, hogy nem ok nélkül bízok a szívükben. Ha a Másikember és az Ember erősen kitartanak egymás mellett, okosak lesznek, és megpróbálják a konfliktusokat elkerülni, a feszültséget oldani, valamint mindannyian beszélgetnek, szóba állnak egymással, akkor a Fontosembereknek is el kell fogadni a kitartást, a próbálkozást, és az összetartozást.

Már megint rólad álmodtam. Azóta vágyakozom. Vágyom...

Vágyom arra, hogy találkozzunk, hogy rám nézz, hozzám szólj. Vágyom, hogy kérj, hogy megérints! Akarom, hogy bebizonyítsd: közel sem vagy olyan jó, mint álmomban. Azért akarom, hogy könnyebb legyen nekem. Könnyebb legyen elviselni, hogy nem vágyhatom...

Jobb, ha megmaradsz álomnak. Tudom, hogy az álom, mindig jobb a valóságnál, és igazából engem semmilyen veszély nem fenyeget, mégis ... vágyom rá, hogy találkozzunk, rám nézz, hozzám szólj, megérints. Ha máskor nem, akkor legalább álmomban.

Kellemes karácsonyi ünnepeket, és örömökben gazdag, boldog új évet kívánok minden látogatómnak!

Remélem, hogy az embereknek - ha nem is egész évben - legalább ilyenkor a jóság, a szeretet, az önzetlenség, és a törődés van a szívében. Ha más nem, akkor talán a többi jó ember példája hatással van a kevésbé jó emberek hozzáállására.

A kilátástalan szomorúság elől hova lehet bújni, hogy ne fájjon?

Tétova mozdulatok, érdektelen tekintet, elgondolkodó arc, céltalan bolyongás. A szomorúság rátelepedett. Már nem számít semmi, már nem fontos, ami azelőtt az volt. A külvilágot kizárta, nem kell senki, és semmi. Lebeg a szomorúság sűrű, leszorító, réveteg masszájában. Elveszett! A szomorúság kiváltó oka felfoghatatlan fájdalmat erőltet rá. Nem tud, és már nem is akar menekülni!

Szólj hozzá! Hozzám! Ahhoz, amit írtam! Véleményezd! Van rá mód! Még a nevedet sem kell megadni, kitalálhatsz magadnak másikat. De szólj hozzám!

Tudni szeretném, hogy mit gondolsz! Biztosan gondolsz, gondoltál valamit, miután elolvastad! Van véleményed. Kell lennie.

Várok! Akkor várok!

Álmok. Miért? Hogyan? Éjszakai film, melynek én vagyok a főszereplője. Néha rossz, de sokszor jó! Az egész napomat, hangulatomat, érzéseimet, gondolataimat irányítja, hatással van rájuk. Ha rossz, akkor felkeléskor megkönnyebbülök, de van hogy sírok, vagy érzem még a belém szúrt kés fájdalmát. Olyan valósághű.

Ha jó az álom, akkor boldogan ébredek. Gyakran megesik, hogy egy álombéli találkozás miatt szerelmesnek érzem magam olyan emberbe, akit nem is ismerek igazán. És mégis olyan jó, olyan magával ragadó, elsodró érzés, annyira igazinak tűnik. Ébredéskor a szerelem érzése megmarad. Azonban a teljes érzelmi beteljesedés nem következik be, elmarad a csók, a vallomás, az érintés. E miatt hihetetlen, felfoghatatlan mértékű hiányérzet lesz úrrá rajtam, mely teljes szomorúságot eredményez.

Ma nagyon szomorú vagyok. Rólad álmodtam, beléd vagyok szerelmes. Hogy meddig tart? Nem tudom. Talán csak ma. Hiszen éjszaka lehet, hogy mással találkozok. Nem tudhatom. Hogyan kell irányítani? Még nem jöttem rá, de addig is a véletlenre bízom magam.

Gyűlölöm ezt az okos világot,

ahol én csak a butaság lehetek.

Gyűlölöm, hogy mindenben ő az eszesebb,

én az ő előadásán csak hallgató lehetek.

Hiába minden érv, minden tény,

valahogy átfordítja a maga igazára,

bárki jön elő bizonyítékkal,

nem ismeri el, nem kíváncsi a valóságra.

A fiatalságom ok neki az okításra,

s mivel ő már évtizedeket megélt,

elő nem fordulhat kettőnk között az,

hogy valamihez én, s nem ő ért.

Fájdalmasan viselem ezt az okos világot,

ahol inkább hallgatok, figyelek, és bólogatok,

minthogy bármi "buta" kis ellenérvvel

rendet bontsak, mert itt csak én bukhatok!

Ugyanabból a húsból és vérből, ugyanabból a szerelemből jöttünk a világra. Bölcsődet is a bölcsőmet ringató kéz ringatta. Ha fájt, ha vigasz kellett, ugyanazon ölelés segített. Ugyanaz az otthon, a példa, az igazság, az életszemlélet, a szigor, a kapott tudás nevelt fel bennünket.

Ha bántottál, hát bántottalak. De megvédtelek másoktól, megvédtelek, ha azt akartad. Együtt megéltünk sok jót, rosszat, és megőriztük titkainkat. Lassan ugyanazon szeretet, és törődés alakult ki kettőnk között, és elmúlt a civakodás, elmúltak a gyermeki csínytevések összekovácsoló ereje. Felnőttünk. Most ugyanazon vadság, és bátorság, ugyanazon lelkiismeret és kötelességtudat hajt bennünket. Ugyanazon erő köt minket össze, és nem enged elsodródni.

Nézd meg. Mégis milyen különbözőek vagyunk? Te férfi vagy, én nő. Ily módon az érdeklődésünk, a mozgató rugónk más. Ugyanabból az anyagból gyúrtak minket, és mégis mások lettünk. Ennek ellenére kettőnk összetartozása természetes, magától értetődő, eltörölhetetlen.

Jobb, ha beletörődsz, hogy nem tehetsz ellene semmit. Jobb, ha elfogadod, hogy sohasem foglak utálni. Akkor sem, ha néha furcsa dolgokat mondasz rólam, amikor úgy csinálsz, mintha haragudnál rám. Nem kell megsértődni, sem duzzogni, nem vagyunk már gyerekek. Tudod, hogy mit akartam mondani neked, és azt is tudod, hogy sohasem bántanálak. Tehát bele kell nyugodnod, hogy szeretlek. Még akkor is, ha a dolgok változnak, és már nem ugyanaz az otthon, a család, és nem közösek a titkok!

Ismersz? Azt hiszed, hogy ismersz? Beszélgettünk már? Tényleg beszélgettünk, vagy te beszéltél, és én hallgattam? Akkor ki ismer kit? Lehet, hogy én jobban feltérképeztelek téged, hiszen volt időm jól megfigyelni miközben beszéltél.

Nem ismersz engem. Még közel sem jársz hozzám. Fogalmad sincs róla, mit gondolok miről. Ha szólok hozzád, akkor félreérted, és megharagszol, megsértődsz, duzzogsz, vagy azt hiszed viccelek. Nem látsz engem, csak annyit tudsz, amennyire képes vagy. Nem is próbálsz észrevenni, hiszen csak magadat látod. Hiszen mikor beszélgetünk, akkor is csak te beszélsz. Érted? Nem, nem érted. Ezt is inkább félreérted.

Akarom, hogy megismerj. Akarom, hogy tudd nem bántásból szóltam közbe, szóltam hozzád. Akarom, hogy ne értsd félre. Akarom, hogy láss. Szeretném, ha éreznéd, hogy a figyelmem, hallgatásom több puszta bírálatnál, felmérésnél. Én igazán ismerni akarlak, és szeretném, hogy te is ezt akard. De nem tudok segíteni. Nem adom ki magamat. Nem könnyű így, de nem tehetem könnyebbé.

Ismerj meg így! Nehéz, és hosszú ez az út a szívemhez, a lelkemhez, de az út egyben a cél is! 

Ma egyedül vagy... Nem lesz otthon. Máshol alszik. Nem kell semmit csinálnod. Nincs főzés, nincs mosás, nincs kötelező program. Kicsit örülsz, azt teszel amit akarsz, és akkor amikor akarod, foglalkozhatsz magaddal, megnézhetsz egy romantikus filmet, ehetsz ételt hús nélkül, ülhetsz a gép előtt éjszakába nyúlóan.

Aztán hazaérsz. A kutya 4-szer megy vissza a kocsihoz, és néz rád "csak te jöttél haza?" kérdéssel a szemében! Adsz neki enni, és észreveszed, hogy úgy beszélsz hozzá, mintha beszélhetnéked lenne. Elpakolsz a konyhában, átöltözöl. Majd elbizonytalanodsz: mit csináljak? Beraksz egy mosást, lepakolsz a szárítóról, rendet raksz a szobátokban, telefonon beszélgetsz a barátnőddel, csinálsz magadnak kaját hús nélkül, megnézed a kedvenc sorozatodat, kiteregetsz, letusolsz, befekszel az ágyba a jobb oldalra, és be kell ismerd: hiányzik. Unalmas, magányos, hideg nélküle. Elterülsz az ágyon, hogy az Ő részét is elfoglald. Ölelgeted, szagolgatod a pizsijét. Úgy megszoktad már, nélküle már nem is jó. Nehezen alszol el. A ragaszkodás nem hagy elaludni.

A barátságok hogyan születnek? Egy kapcsolat mikortól lesz barátság? Ki tudja erre a választ? Az biztos, hogy én nem. Van ami már az elejétől az, csak nem vesszük észre, de valójában azt hiszem, az igaz barátsághoz idő, megmérettetés, és kitartás kell. A barátság mély, egész életen át kitartó, mindent túlélő.

Nekem van barátom. Egy. Nem sok, de pont elég, nem vagyok telhetetlen. Úgy vélem, ez már életem végéig kitart. Én mindent megteszek érte, és tudom, hogy Ő még többet. A legszebb viszont az, hogy ez már magától működik. Nincs sértődés, nincs félelem, nincs irigység, nincs titok, nincs tabu. Fontos nekem. Megnyugvással tölt el, hogy meghallgat bármikor. Csodálatos, hogy mennyire megbocsátó, hogy milyen megértő, és milyen önzetlen. Ez mellett bírám, és kiáll értem, még akkor is, amikor én már feladtam. Sohasem ítél, csak szeret.

Semmihez nem hasonlítható kapcsolat. Tökéletes kapcsolat. Ezen erős kötés két ember között nem hasonlítható össze másik - emberek között kialakuló - érzelmi kapoccsal.

Ő, a barátom elég messze lakik tőlem. Ritkán találkozunk. A főiskolán ismertem meg. 2 és fél évig éltünk együtt. Az első találkozást soha nem felejtem el. A sok szép együtt megélt bolondság, az együtt töltött diákévek emlékei melegséggel, jó érzéssel töltenek el. Szégyellem magam, mert volt amikor fájdalmat okoztam neki, és csodálom Őt azért, mert meg tudott bocsátani. De ezek után a viharok után is velem van, és segít engem... Azt gondolom ez az igaz barátság, és sokáig féltem, hogy nekem ez nem adatik meg, de csak várnom kellett rá. Megérte várni.

Ezt neked írtam Ina, hogy tudd, milyen sokat jelentesz nekem! DE.

A nő 20 (vagy 25?) éves koráig hisz, és bízik a romantikában, a szép szerelmes regényekben ábrázolt érzelmekben, a vibrálásban, és a mindent elsöprő vallomásokban. (Jól van, akkor 30 éves koráig!). Ha később is álmodozik arról (legyen 40 éves koráig), hogy eljön az a szőke (vagy barna, inkább barna) herceg, azon a bizonyos fehér lovon, akkor nagyon bolond. Azért, mert az ábrándozásban mindig csak addig jut el, hogy eljön.

De a valóságban egy mai herceg az eljövetel után is van. Azaz a valóságban manapság ez úgy történik, hogy:

- a herceg eljön;

- rögtön bevallja, hogy már régóta szereti a lányt, és Ő a leggyönyörűbb ebben az Univerzumban;

- egymás karjaiba omlanak;

- csókolóznak;

- a herceg elviszi vacsorázni;

- utána haza viszi gyönyörű fehér lován;

- majd heves egymásba fonódás után óvszerrel (fő a biztonság)szeretkeznek, többször is;

- és egymás ölelésében hajnalban elalszanak.

De jön a másnap, és következik, hogy:

- a hercegnek ég a gyomra az előző napi vacsitól, így nincs valami jó kedve;

- ezt tovább fokozza a felismerés, hogy nincs fogkeféje, sem hajzseléje;

- reggelizni szeretne, és a lány nem készült, üres a frigó.

Így a tökéletes herceg hirtelen teljesen átlagosnak tűnik, már nem is olyan szőke (barna), mintha fél fejjel alacsonyabb lenne, arról nem is beszélve, hogy a rohadt gebéje reggelre teleszarta az udvart.

Kúszni, mászni, várni, érte remegni.

Szállni, szállni, felkutatni, meglátni,

megszeretni, odavágyni.

Hozzáérni, beleinni, majd megégni és lezuhanni...

A kis bogár számára a lámpába érkezés

egy halálos repülés.

Lassan sétálsz a belváros egyik csendesebb kis utcájában. Fejedet a földre szegezed, és számolod a macskaköveket. Napi teendőidet gondolod át, és rájössz , semmi értelmeset nem fogsz csinálni ma sem. Minden olyan egyhangú, értelmetlen, és célnélküli. Minden nyomasztó, sürgős. Döntéseket kellene meghoznod, tudnod kellene mire vagy képes, és mit akarsz elérni. Borús az idő, de nem zavar, pedig esernyőt nem hoztál magaddal. A szembejövőket fürkészed, keresed tekintetükben a megoldást. Szeretnéd érteni a jövőt, tudni akarod, mihez kezdj. Érzed, valami elromlott benned, nem vagy képes semminek sem örülni. Egy parkhoz érsz, egyedül vagy, a távolban látsz embereket, de sietnek, hamarosan elered az eső. Fáradt vagy, szomorú, és üres. Leülsz középen egy padra, és az ég felé emeled az arcod. Hangos kopogással zuhannak le a vízcseppek, behunyod a szemed, és hagyod, hogy verjék, csapkodják az arcodat. Nagyon jól esik, de gondolataid nem hagynak, körül vesznek, körül dongnak, mint méhek a virágot. Szomorúságod olyan erős, hogy sírnod kell. Hangtalanul folynak a könnyeid, de az esőtől nem látható. Megkönnyebbülsz tőle, felszabadít, megtisztít, gondolataid leállnak, megnyugszol, félelmeid elcsendesülnek. Szemed előtt elmosódik a kép, csend van. Szép, lágy kékes fényt látsz. Most olyan tiszta minden. A felelősség, a döntéskényszer okozta mardosó kétségbeesés elmúlik. Most nem érdekel az élet, csak lebegsz a csendben, úszol az esőben.
Egy meleg test megérinti az arcodat, és nagyon megijedsz. Fokozatosan eszmélsz vissza a valóságra. A kékes homály kitisztul, de nem akarod, maradni szeretnél. Megállíthatatlanul megszűnik a csend, a szemed lassan nyílik, ahogy eléri a teljes nagyságot, egy kedves arcot pillantasz meg, melyből aggódó szempár figyel téged. Szép kék szemek… Érzed nincs semmi baj, és ebben a tizedmásodpercben tudatosul benned, hogy amíg világ a világ, a nyugtató kékség tulajdonosát soha többé el nem engedheted.
 

 Téglaépületek között, az egyik sötét zugban,

Egy apró, formátlan kő alatt, egy kis furatban

Lakik egy pici, félős, csúnya pincebogár.

Csendesen, naphosszat lent lapul a hideg üregben,

S bánat, szomorúság uralkodik rémült szívében,

Mert elhagyta őt az, kit mindennél jobban szeretett.

Vége... elveszett... már nem tartja őt semmi életben,

Már csak a megszabadító halál jár az eszében.

Csak az örök semmi enyhítheti szörnyű fájdalmát.

Így hát a pici pincebogár minden félelmét leküzdve

Kibújik a furatból, a formátlan kő alól sietve,

Kiküzdi magát a fergetegbe meghalni.

S mikor már az utcán van a sok-sok láb alatt,

Tettét megbánja egy pillanat alatt,

De késő, egy siető ember mossa szét az életét.

Ott ülnek, és várnak. 10 perccel előbb érkeztek a megbeszélt időpontnál, azonban az is elmúlt már 10 perccel. Nincs rossz kedvük, nevetgélnek, pusziszkodnak. A lépcsőn felfelé megbeszélték, hogy nem is izgulnak, bár lehet ez nem teljesen igaz, de különösebb feszültség nincs bennük.

Tehát várnak. Lassan megy az idő, és nem történik semmi. Eltelik fél óra, azután megint és megint fél. Várják őt. Az orvost. Ha léptek hangját hallják a lépcső felöl, akkor felkapják a fejüket. Ha nyílik a lift ajtaja, oda pillantanak. Nem ingerültek a várakozás miatt. A körülményekhez képest türelmesek.

Végre eljön az idő, amikor a várt ember tűnik fel a lépcsőfordulóban. A várakozás végéhez ér. Most már biztos lesz, nincs tovább bizonytalanság. Minden kiderül.

Az orvos kedves, behívja őket, mosolyog. Leülnek.

- Az eredményeket beszéljük meg most, ugye?

- Igen. - Válaszolja a nő határozottan, de halkan. Ő ül az orvos közvetlen közelében, és az orvos neki intézi szavait. Az asszisztens a számítógépben keres, és az orvos olvassa.

- Akkor nézzük. Az ön hormonszintje jó, teljesen jó, az eredmények rendben vannak, minden normális. Az öné pedig fiatalember ... nagyon mozgékonyak, igen ritka jó eredmény. Önöknek teljesen normálisak, és jók az eredményeik, nincs akadálya, hogy babájuk legyen. Hogy eddig még nem sikerült, annak oka lehet a ......

Az orvos beszél tovább, az asszisztensnek diktál, gondolkodik, receptet ír fel. A nő és a férfi összenéz. Alig látható, rejtett mosoly az arcukon, amit csak a másik ért. Tudják, minden rendben. Nem csak érzelmileg tartoznak össze, a természet, a biológia is engedi, hogy egyesüljenek. Lehetséges, hogy örökbe hagyjanak itt valamit, ami kettejük összetartozásának jelképe, és jövője lesz, amiben megláthatják magukat, és amit ajándékul adnak szüleiknek, hogy lássák ők is: marad belőlük valami ezen a világon.

Az orvos beszél. Elmagyaráz mindent, további lépések. Mindketten figyelnek, bólogatnak, de érzik, most már elég a tudat: a szervezetük egy jól megkomponált, megtervezett precíziós gép, ami úgy működik, ahogy kell.

Egy hatalmas, kietlen, hideg erdőben egyedül vagy. A süvítő, csípős szél az arcodba vágja a havat. Hanyatt dőlsz a térdig érő hóban, körülvesz, békésen fekszel. Ahol a föléd tornyosuló fák csúcsa összefut, látod a fényesen világító teliholdat. Lassan rád kúszik a félelem, a rettegés, még nem tudod mi vár rád, de érzed történni fog valami. Csukott szájjal sírsz, és vonyítasz. A fák mögül, a sötétségből félelmetes árnyak jelennek meg, lassan körül vesznek, keringenek körülötted. A testvéreid. Rettegve vársz, nem sejted mi fog történni. Ijesztő hangos vonyítással rád vetik magukat, szétmarcangolják tisztaságodat, húsodba marnak, harapnak, fáj, éget. Vér mindenütt. Hirtelen csend van... melletted állnak, néznek téged, örülnek neked, szeretnek. Te is farkas, vérszomjas farkas lettél.

Lassan szokod meg ezt az új formát, létet, érzést, de átalakulsz. Már nem is emlékszel, milyen volt régen. Együtt rohantok, kutattok az éjszakában.

Valami furcsa, keserű, meleg szagot érzel. A tisztáson egy kislány áll. Nem tudod, hogyan került oda, de ott van. Ott áll. Érzed a félelmét, de nem érted. Mindegy. Már éhes voltál. Lapultok a fák mögött, vártok. A kislány széttárja kezeit, az égre néz. Lerogy, összekuporodik, hallod hangos zokogását. Előbújtok a fák rejtekéből, s egyszerre vetitek magatokat a rémült, kicsi testre. Hangos, éles sikoltás hallatszik. A hó mindenfelé csupa vér. Befogadjátok őt. Szemében látszik még a rémület. Még hangosan sír. Nem baj, majd ő is beletörődik. Úgy mint te egykor. Hiszen nincs is más választás, nem te döntöttél így.

Az orvos gratulál, és édesanyja mellére helyezi a csöpp testet. Várták ezen a világon, de ő még nem tudja hova érkezett.

Megbánni dolgokat, mikor már késő, milyen hiábavalóság. Megbánni azt, amit elszalasztottál, kihasználatlanul hagytad elmenni magad mellett, fölösleges önmarcangolás. Értelmetlen önsanyargatás.

Legalább erényes vagy, és tiszta. De lehet, hogy csak gyávaságod erényességed. Ellenállni az ellenállhatatlannak nagyon nehéz. Van aki becsül érte, mert szerinte egy vagy a sok közül. Viszont téged ez nem vigasztal, nem tölt el elégedettséggel.

A megbánás elmúlik majd, és bekerül e dolog is azok közé a dolgok közé, amit mélyen őrzöl, amire mindig emlékezni fogsz, amit hiányként tartasz számon.

Remélném, hogy van Isten, de azt hiszem: nincs. Félek nincs. Miért nem lehet a hitet erőltetni? Kényszerítem magamat, de nem megy. Az életem így csupa félelem, és ebből adódó depresszív rettegés. Félek attól, hogy nem vár más, csak ez az élet a lehetőség, hogy a végtelen, és az örökre nem létezik. Hinni akarok valamiben! Hinni akarom, hogy van ezenediten túl még másik, más, még van, még több, még... De határaim nem engedhetik meg e reményt. Tudásom, egyéniségem, értelmem nem engedheti meg, hogy olyanban higgyek, amiről nincs bizonyítékom, bárminemű. Nem hihetem, hogy élnek még hétfejű sárkányok az Óperenciás tengeren is túl. Nem hihetek olyanban, amiről csak meséket hallottam!

Nehéz élni úgy az életet, hogy 10 körömmel ragaszkodsz hozzá, hogy a széltől is óvod, hogy mindent megtennél, hogy meghosszabbítsd, hiszen csak ez van, ez vár, ez volt. Elszúrtad? Mit csináltál? Elszúrtad? Mire pazarolod el? Nincs másik, nincs még!........... Keresném az örök élet titkát, de nálam sokkal nagyobb tudású emberek sem találták. Bár az is lehet, hogy az örök élet titka nem olyan dolog, amit mi felfoghatunk. Lehet, hogy itt van, ismerjük, csak nem tudjuk, hogy az.

Nem adom oda, nem adom a földnek a testem. Nem engedem el, nem engedem elillanni, semmivé válni a lelkemet. Küzdök, küzdeni akarok. Nem történhet olyan, hogy magamtól, saját döntésemtől vezérelve eleresszem e masszát, amitől én vagyok.

Tanulni fogok. Hinni tanulni, hogy könnyebb legyen. Hinni akarok, hogy az idő múlását bátran viseljem, és hogy halálomkor ne dideregjek a rettegéstől.